Karimun Jawa kiruccanás 3.

1st Day

Megállapodás: tali reggel 7-kor a lakás előtt, mert f8kor találkozunk valami halásszal, aki hajózni visz minket.

Valóság: 7-kor még zajt sem hallattak a fiúk, így mi sem kapkodtunk túlságosan.

Jan beteg, nála most van csúcson a gyomorfertőzés, eléggé le van gyengülve, de mindenképp hajózni akar. Reggeli a krumplis helyen, (10p séta tőlünk) ahol bevállaltam két tükörtojást abban reménykedve, hogy az ott dolgozó szakács(nő) reggeli műszakos.

kb. 9-re szedelőcködtünk össze és elindultunk  a kis halászkikötő felé. Persze a megbeszélt halász nem volt ott, vagy mást értett a nyelvek erdejéből, amit a fiúk használtak, vagy csak szimplán megunta a várakozást, így alternatív megoldás után kutattunk.

De épp ott takarított hajót egy kisrác, vele próbáltunk kommunkálni és ő ajánlkozott, hogy az apjával elvisznek minket 3 szigetre.

Megállapodás (indonézül): 400-ról 350-re lealkudott hajóbérlés, 3 sziget, visszaérés este 5-re.

ok! induljunk!

Az apa fia nem ám a mosolygós fajta indonéz, marcona és depresszív mind a kettő, pedig nem vártunk ám pompomos szigetbemutatót, de lehetnének boldogabbak, hogy egy napi könnyű munkát kaptak tőlünk...

Lólépésben hagytuk el a kikötőt, hogy ne akadjunk fel a sekélyebb helyeken és így pont elhaladtunk egy ajánlott homestay mellett, ami a vízre épült és nekem igen erős elhatározásom, hogy a magasabb ára ellenére, ott töltsünk egy éjszakát... (ezt még a többieknek csak finoman adagolom, mert ők a vadkempingezést tervezgetik valamelyik sziget strandján)

Egy motorleállás és rövid pöfögés után megérkeztünk az első szigetre: zöldeskék víz, messziről sárgásfehérnek tűnő homok és sok-sok szélben lengedező pálmafa fogadott minket. Sajnos a parttól csak messze tudtunk megállni, korallok hada van alattunk, amiben nem szeretnének fennakadni hajóskapitányaink, így a fényképező szabadságát tölti a táskában, míg én snorkellingelek egy kicsit. Közben megy a tanakodás, miként jussunk ki a partra a szúrós korallzátonyon és tengerisünökön át, mert csak én gondoltam úgy, hogy talán egy ilyen helyen elkél valamilyen vízicipő alkalmatosság...

Jan mezítláb és a fényképezőgépével próbálkozik. David és Ervin tangapapucsban, Gabriella bőr, magasszárú szandálban.

Lássuk az eredményeket:

a tangapapucsosok folyton elhagyták védelmi eszközüket,  sem letámaszkodni nem tudtak, sem kézzel megkapaszkodni, hogy rendesen helyreigazítsák őket, így időbe telt míg kiértek és elszenvedtek néhány korallsérülést.

A bőr szandi jól tart, de a sós víz igencsak eszi, kinyúlt, megkeményedett és kifehéredett, de még használható egy jó alapos csapvizes mosás után.

Jan... sebek, szúrások hada, néhány fröccs a fotóstáskán, de élve kiért és végülis mi mindannyian az ő képeit fogjuk használni, így most azt mondom: minden elismerésem!!! :)

nekem cipőben könnyű pálya volt, ugyan a 3. méteren egy korall kivágta a cipő orrát, más bajom nem esett, boldog 'hajótöröttként' értem a Paradicsomba.

Pancsolás, előre sejthető napégés okozta sérülések, feldolgozhatatlan szépségű táj és visszafele egy-két korallsérüléssel gazdagabban indultunk a következő állomásra. Kaja megint csak nálam volt, így nyammogtuk a kekszemet, mígnem megérkeztünk ide:

Na nálam ez a sziget győzött! Ugyan itt nem voltak korallok, a halak is távoltartották magukat tőlünk, mégis a víz kristálytiszta kéksége és a homok fehérsége mély nyomokat hagyott az emlékezetemben.

Minden vakít, hiszen a nap épp delel, de ez senkit sem zavar, körbesétáljuk a néhány száz m2-es területet. Találtunk két bódét, nem tudom milyen gyakran tanyáznak ott emberek, de utólag kiderült, ők valami őrző-védő egyesület, mert parkolási díjat kellett fizetnünk nekik, mintegy 750Ft értékben.

Továbbsétálva egy csapat indonézbe botluk, akik egy holland lánnyal piknikeznek itt. Jófejek, egy halat rizzsel felajánlanak 3-unknak :) (Jant rögtön az elején elvesztettük, ő elindult gyalog/úszva világot látni, de azt mondta időre jön. -óra nincs nála. Ervin pedig egyedül fényképezget valamerre) A hal, rendkívül jó volt! Kellemesen átfüstölődött a kókuszrostok felett, de nem szárították ki, mint általában a kifőzdékben. Nagyon ízlik mindannyiunknak!

Viszont lassan jön a találka ideje, indulunk a hajóhoz, de még egyszer próbálom memorizálni az itt látottakat, hisz fogalmam sincs, mikor látok ilyet mégegyszer élőben.

1 óra, a megbeszélt idő. 4-en ülünk a parton, csak árnyékban, mert már most sejthető, hogy holnap senki sem fog hátizsákot viselni... Szóval négyen. Négyen. Jan nem igazán gondolja tartani a társas utazás szabályait, így én magamban dühöngök és azon filózok, hogy vajon, itthagyhatjuk-e. 2 másik hajó parkol még itt, szóval tutira nem fog itt maradni, valakivel visszajut a főszigetre. Mikor felvetem Gabinak az ötletet, nem akad ki, rákontráz, hogy akkor talán tanulna belőle. Davidot kevésbé érdekli a dolog, Ervin sétál még fel s alá, jobbat senki sem tud.

Persze, gyönyörű ezt a tájat bámulni, de számomra ez akkor is tiszteletlenség...

13:45, Jan feltűnik a színen, mosolyogva és boldogan meséli milyen messze úszott el, ahol már komoly hullámok voltak, amikkel nem bírt, így végül visszafordult... Fel sem tűnik neki, hogy milyen zizisek vagyunk, ezért én kezdem ecsetelni neki, hogy mintegy 45 perce csak rá várunk. Olyan ostoba meglepődés van az arcán, hogy hamar feladom az asszertív kommunikációt, átadtam a 'német rendőrségnek' :)

Időközben kiderül, hogy az egyik pöfögésleállás orvosolásakor a kisrác a motornál mahinált valamit, és nagyon megütötte a gyűrűsujját. Nagyon fáj neki, mintha azt mondaná eltörött, de nem lilul, csak dagad. Van nálam gyógyszer, így kap egy fájdalomcsillapítót, amit kétkedve fogad, de beveszi, legbelül biztosan bízik a nyugati orvoslásban.

Újabb sziget, újabb parkolás és itt tömérdek félalkalmi kajaárus. Faágakból egész jó kis büfésort építettek, a helyi alkalmazotti létszám is tökéletes, na de mi a felhozatal???? instant dobozos 50 forintos leves... neeeeeeeeee azért jöttem ebbe az országba, hogy friss dolgokat egyek, nem pedig azért, hogy azt amit már hozzánk is importálnak és ráadaásul 0% rosttartalma van :((( Ervin levesezik, a fiúk spórolnak én a csodát várom. Átszellemülten, ahogy azt Nápolyban csinálják :p és jön is, az egyik néni lerak elénk egy tál frissen sült rántott banánt! Persze, hogy csucsog, nem érdekel, kettőt próbálok lealkudni, de nem sikerül, sebaj marad a fehéreknek szóló ár és az emelkedő boldogságszintem.

Közben kiszúrjuk, hogy van ám itt friss, kívülről még zöld kókusz is 10.000 rúpiáért vesztegetve (200ft). Nem sok ez, tudom, de végre sikert szeretnék már, én 8e-t akarom megvenni. A többiek skippelik, Ervin is venne, neki jó 10e-t is, de én próbálkozom. Kevés maradt meg a keddi órából ezért mindenki bedobja, ami eszébe jut és perceken belül egy vándorszíntársulattá alakulunk, a helyiek körénk gyűlve röhögnek rajtunk. Jan előhalássza a félig elázott jegyzeteit, és rákezd a diákok vagyunk-nincs pénzünk sztorira. David a nemzetiségekkel jön, felsorolja az országainkat (Németországot kihagyva, úgy sejti arról még az indonézek is tudják, hogy gazdag:) ) és hangúlyozza, hogy NEM ámmerikái, NEM ausztrál, NEM túrista... én jövök a kicsi árral, Gabi a mosolyával és láss csodát, megkaptuk a két kókuszt, fejenként 8 ezerért!!! Csak mintegy 10 percbe telt - izgalmas lesz fél éven keresztül így vásárolni:)

Elégedett kókuszvíz szürcsölés után szigetséta a pálma- és jukka-fás partszakaszon, ahol európaiakba botlunk: egy cseh pár, őket láttuk a kompon is. Tök aranyosak, lefotóznak minket, beszélgetünk, aztán minenki tovább a maga útján. Jan időközben megint elveszett, de úgy néz ki hatott az 'apai' (német) szigor, időben mosolyog a hajó oldalánál! -elismerésem!

Indulás haza, mindenki kezd megviselt lenni és még idő, míg hazadöcögünk a kis halászbárkánkkal.

A hazafele úton már tárgyaljuk, hogy is kellene fizetni Marcona családnak, ugyanis a parkolásról reggel még szó sem volt, így megegyezünk abban, hogy azt levonva adjuk át nekik az összeget. Közben az is kiderül, hogy az utolsó megállónk, nem is egy különálló sziget, ez az, ahol lakunk, csak egy másik oldala...

Érkezés, pakolás, parkolás, kiszállás, fizetés tárgyalás. 350-parkolás a kezünkben átadjuk és magyaraázzuk a bizonyítványunk. Sejthető, hogy ez baromira nem tetszik nekik, de mindezt az indonézen kívül más nyelven nem tudják kifejezni, leginkább a fejüket csóválják és fél gonoszan, fél szomorúan néznek ránk. Hosszas mutogatás után után végül 300.000 rúpiával és egy negatív élménnyel gazdagodnak ők, mi meg elsétálunk a helyszínről és konstatáljuk, előre kell rákérdezni a rejtett költségerkre is!!!

Mérleg: tengernyi élmény!! de  5 helyett 4-re érkeztünk, 350 helyett végül 380-at fizettünk, a szeretett polaroid napszemüvegem időközben eltűnt, ami egy hajón felettéb furcsa, de csendben gyászoltam, úgysem értette a két indo jómadár miért kutakodok annyit a hajón. 

Gyorsan lepakolunk otthon, aztán úgy döntünk a sziget (és a jónagy környék) egyetlen nyugati éttermébe ülünk be- a még mindig bizonytalan hasunk vágyik az ismerős ízekre és most megérdemeljük. Egybként nagyon exkluzív a hely, gyönyörű pázsit, nagy udvar, kis asztalok fogadják az érthetően csak európai vendégeket. 

Internetet is ígérnek, de ez a belépéskor kiderül, hogy 'épp most nincs'. Hosszas tanácstalanság után, végül a spagetti mellett döntök és reménykedem, hogy valami ahhoz hasonlót is kapok :) Persze Ervin oltogat minket, hogy itt helyi kaját kell enni, de neki könnyű, 4 hétig én is ellennénk bármin, ha tudom, hogy utána visszatérek a normális étrendemhez, de nekünk valamiféle egyensúlyt kell felállítani a 6 hónapra, mert az egyoldalú sültrizs végelláthatatlan katasztrófát okozna mind a szervezetünkben, mind az elménkben. Szóval spagetthi-sör marad és nem ostorozom magam a választás miatt, mert a tészta a legszebb koleszos éveket idézi, ahhoz pedig a sörön kívül nem dukálhat más. Kicsit túlfőtt tészta, poros szósz kechuppal higítva és sajt. Mindezt megfejelve foci a téma, de nem sajnálom, fáradt vagyok most az angolhoz. A nem angolhoz, meg méginkább! Ugyanis David és Jan gyakran átváltanak spanyolra, amiből szavakat meg tudok érteni, ha nagyon akarok, de ehhez elképesztően kell figyelni, mert hadarnak és kiejtéskor a betűkészlet felét elfelejtik.

Ragadnak a szemeink, így fizetünk és hazaindulunk. (a végösszegre 10% adót számolnak fel, úgy nézem mindenkinek... állítólag ez az éttermekben így szokás, de az nem derült ki, hogy mindezt a fehér bőrünkre szabták ki, a pénztárcánkra, vagy csak az ő jókedvük alapján terhelik a vacsorázókra...)

Jó éjt!

és még mindig van folytatás.