Soloban, nem szólóban 2/2.

Időben kelünk, a 'tervet' is csak kb 15 percre szundizzuk le, aztán a maradék internet mb-jaimból a zero7 szól a youtube-ról, mert letölteni persze mindig elfelejtem, de szerencsére a 3G-vel egészen otthonos érzetet nyújt. Modern technika: a sokadik egy pont neked!

http://www.youtube.com/watch?v=INn1C6ImJKg

Ez a klasszikus ébredős szám feledteti, hogy megint hálózsákból ébredünk, se kávé, se reggeli, de még egy gyenge faluhíradó sincs a környéken. Helyette viszont van megint egy csípésem, úgy tűnik a tegnapi vásárfia, a 200ft-ért vásárolt igen diszkrét, bordó-fehér alvós nadrágom (el lettem tanácsolva a 16 színes, Volkswagen T1-estől...) nem nyújtott teljes biztonságot az éjszakai ragadozók ellen.

Pakolás és villámgyors elköszönés a remetének öltözött recepcióstól és megcélozzuk a buszpályaudvart, útközben valamiféle ételt magunkhoz véve.

Vasárnap reggel 6:50-van, a szűk, csendes utcából kilépve egy egész parádé fogad minket, mintha csak az '57-es május1-es felvonulás került volna ide. De szerencsére nem politizálni jöttek az úttestre, csak a vasárnapi autómentes napot veszik becsülendően komolyan: sétálók szuper sportszerelésben, 50-esek aerobik órán, gyerekek csillogó-villogó, lehetőleg kínai zenét magából erőltető járgányokon tűnnek tova a szüleik szeme elől, akik vélhetően valami állami csereprogram keretében szerzik vissza őket, becserélve az általuk begyűjtött csöppségeket.

Reggeli ügyben tanácstalanok vagyunk, egyik warung sem szimpi, amikor is megpillantunk egy roti bakar (sült kenyér) árusító standot.

Solo fordított világa 3.: nahát!!! ilyet találni reggel??? ugyanis a roti bakar, az margarinnal megkent toast kenyérbe töltött csokoládé reszelék/ mogyoró/ műanyag sajt forró lapon megpirítva, ami tökéletes reggeli minden európainak, ám itt a déli féltekén, az ezeket mesterien készítő szakemberek, CSAK sötétedés után merészkednek elő rejtekeikből. Kivéve: Soloban, amint a példa mutatja. Betolunk két csokisat, közben ma is kiszúrjuk a sehova nem vezető gyalogátkelőt, és angkot buszt nagyon hiányolva, ma is becakkal vitetjük magunkat, csak most a nem aszfaltba bedolgozott vasúti síneken átgázolva, a buszterminálhoz.

Busz Tawangmangu-ba elsőre megtalálva, ár megbeszélve (10k per fő), hely elfoglalva, alvási pozíció kialakítva. Pontosan addig, amíg meg nem szólal a szakadt buszba kötelezően beépített szórakoztató elektronika. Karaoke számok megint, jó hangosan, (gondolom) hogy a sofőr, avagy bárki más, el ne aludjon.

Kb. 1,5 óra múlva érkezünk a falucskába, innen tervezzük meglátogatni a 2 hindu templomot (Candi Sukuh, Candi Cetho) és a vízesést, valami helyi által szakszerűen tanácsolt sorrendben.

Solo fordított világa 4. olyan nagyon senki sem támad le minket, pedig buszpályaudvaron vagyunk... hol vannak a raptorok? remélem nincs bajuk, túl nyugodt lenne az ország nélkülük:p

Végre találunk egy kisbuszost, aki 30-ért elvinne minket a vízeséshez, 100-ért meg körös-körül, de mi büszke diáklányok vagyunk, megcsináljuk egyedül!:)

100m-t sem haladunk, ahol azért még egy buszos betámad, azt mondja messze van a vízesés, de ő elvisz minket, 20-t. Hmm, ám legyen, hosszú még a nap, tartalékolni kell az energiát, legyen most egy kis buszos könnyítés!

Hááát, ez igencsak rövidre sikerült...! mehettünk vagy 6-700m-t amikor szólt a csávó, hogy akkor itt a bejárat, ezzel nem kicsit a pancser-érzést rám ragasztva. hűűű, kissé dühös lettem, leginkább magamra, hogy hagytam magam hülyére venni.

Na jó, de a belépőt megint helyi árban kapjuk (6000ropi), köszönjük Solo világa, így kicsit kompenzálva érezzük magunkat.  

A bejáratnál itt is pónik sorakoznak, kihasználatlanul, vagyis vélhetően egyszerű a terep, ha még az indonézek is sétálnak.

A sok fals infó után, a LP  legalább egyvalamiben nem tévedett: a park tényleg  a makákók kedvenc játszótere! Rohangálnak, bohóckodnak, emberekkel incselkednek, lopnak, elfutnak, majd újból visszajönnek, hogy az egészet elölről kezdjék. Úgy sejtem sikeres a műsor az emberek körében, így dícsérik, vagy pont, hogy előidézik egy kis kajával, ugyanis bőven van a majmócák környékén banán- és mogyorómaradvány, sajnos némi  csomagolással karöltve. A kis előemberek nehezen mérlegelnek, kóstolgatják a műanyagot is, azért remélhetőleg suttogja az ösztönük, hogy az nem finom, tápláló falat és inkább lopnak egy másik banánt az ügyetlen turistától!

Vasárnap lévén, dugig van a park látogatóval, ezek egy része persze közös képet szeretne velünk,  de eltávolodva a vízesés aljától lehet élvezni az ide teremtett 81m-es vízoszlopot. Egy fiúcsapat, ugyan kér engedélyt, de a pozitív választ meg sem várva máris körülöttem állnak, így kaptam egy fancsali arcot és egy nagyon gonoszat, remélem boldogabb lesz vele az életük!:) Infót persze nem lehet kiszedni belőlük a templomokat illetően, oda nem visz drága kisbusz, talán még warung sincs, így kiesik az indonéz látókörből, még a neve hallatán sem mozdulnak az elmékben a neuronok... hát, emiatt még álmodni sem merhetnek egyéni fotósorozatról, kissé megsértődve állok tovább és élvezem a látványt egy másik szögből.

Közben kísérletet teszek még egy fotó-információ cserére, sikertelenül, ezzel mára végérvényesen berekesztve a bulé fotózást, sőt ezután még 'védtelen' turisták kaptak hangos visszaszólást a turistás megjegyzésekre, miszerint: nem vagyok turista!!!! nem vagyok ausztrál!!!! diák vagyok, Európából!!!! Lehet, hogy sokan hallották, mert a nap további részében, semmilyen hasonló attrocitás nem ért:)))

A következetességem szigorán egy kicsit engednem kellett. Fotózásra használtam két indonézt: egy kígyót és egy békát, lévén, hogy az egyik legsikeresebb facebook fotómmá vált a legutóbbi békás. Ezen felbuzdulva, nem maradhatott exponálás nélkül eme mostani sem. 

Közben realizáltuk, hogy magunkra vagyunk utalva, még az állatszobrok sem tudják merre vagyon Buda, vagyis a templom, így jó ötletnek tűnt először megebédelni, ki tudja merre visz az utunk a nap folyamán.

A park tele van szőnyegre ülős, kellemes helyekkel, ahol frissen sütik a TapsiHapsi Satét, vagyis a nyársra tűzött tapsifülest, tökéletes mogyorószósszal és Lontonggal (banánlevélben párolt rizzsel). Bárki aki erre jár, kóstoljon bele, különleges, és eu-i ízlésnek sem csípős, a nyúl íz, pedig... ezt inkább nem akarom tudni, hogy miért nem érezhető. (végülis több majmot láttunk a parkban, mint nyulat)

Az anya-lánya tulaj párost, minden bizonnyal boldoggá tettük aznapra, a) kértünk még egy csirke adagot is, b) fehérbőrűként extra reklámot biztosítottunk nekik, amit nem voltak restek meghálálni, a csirkés tányérba kicsit több szósz, több hús és több rizs került, ezzel mozgásképtelenné téve minket a következő 10-15 percre.

Ebbe az idillbe 'kopogott' be egy nagyon öreg néni, szőnyegekkel a hóna alatt és a mondókájából csak azt értettem, hogy valami fáj, fáj. Nem örültem, hogy kéreget, de már-már a pénztárcámért nyúltam, mire még egy szót felfedeztem: a masszázst! Hát néni, legközelebb keress éhes turistát, most, ha kötelező lenne sem vállalnék ilyet. Talán majd legközelebb!

Szép lassan kiosontunk a vízesés hátsó kapuján és ott  a répamosó néniktől kérdeztük merre is a templom. Útirányba tettek minket, mi meg indultunk.

Solo fordított világa 5. Útirány kérdezéskor, ha a célállomás elérése meghaladja az 500 métert, esze-veszett kántálásba kezdenek az indonézek, hogy 'messsszzzzeeeeeee van aaaaaz', 'soha nem juttok odaaaaa' és ezek halmozott hatványai. No, most nem ez történt. Arra van! Mosoly. Pont.

Számunkra ez azt jelenti, indulunk és fél óra múlva érkezünk.

Vagy indulunk, esni kezd, fa alá húzódunk, majd újból indulunk, minden útelágazásnál kérdezünk és remélünk, hogy a következő domb mögött már a templom sejlik fel, de mindez csak 2 óra komoly szintkülönbségekkel megáldott gyaloglás után következett be.

Persze az út meseszép volt! Ápolt konyhakertek, amik geometrikus formákra osztották a hullámzó hegylábakat, sok-sok gondosan és becsülendően dolgozó kisöreg, néhány kevésbé becsülendő motorral randarírozó suhanc, csupa zöld, amit picurkát szürkítettek a fenyegető felhők és mindezt időnként hallható patak csobogása tette teljessé. Holtpontok voltak, de csak halványak. Ám jelentkezzen az, aki változatlan pulzusszámmal tűrni, hogy a bandai kiruccanás alatt megismert 'vészomjas' borjú egyszercsak teleportálódik és egy teljesen üres jávai zsáktelepülésen óbégat, jelezve, hogy idegenek jöttek az ő felségterületére. Ezt követően elsőszámú cél volt elhagyni az őrző védőt, de az utca végén, idős hölgyként mutatkozó Szaffi a szemközti hegyre mutatott, miszerint a templom ott van, ami csodás, csak most is egy magaslaton voltunk, kettőnk közt meg csak az elszomorító mélység tátongott....

De nem volt mit tenni, mély levegő, víz és baktatás tovább! Gondolom, ha a youtube közvetítte az eseményeket, akkor kismillió fitness edző ült a képernyők előtt, növekvő adrenalinszinttel azt számolva, hogy hányadik kalóriát égetjük utunk során. Valamint bizonyára ők küldték ránk azt az egyetlen autót is, aki kedvesen megállt a csápolós stoppolás hatására, de a telekocsi mozgalom elkötelezett híveként nem hagyott lehetőséget extra utasok szállítására.

úúúú, micsoda izgalmak a fitness-esek körében... de magyarok vagyunk, nem indonézek, így  csak összetör minket , de nem tapos el a látvány, hogy  milyen magasra kapaszkodik fel az a kicsiny japán autó.

Eső előtt esünk be a faluba, fél liter cukros italta azonnal elfogyasztva és ezzel lazán elsétálva a jegyiroda mellett. Az ott tanyázó úriember persze focimeccses kiáltásokkal utasított megálljra, így szót fogadtunk és fizettük neki a (helyi!!:)) díjat.

Candi Suku

Az eső szépen tovább is halad, nem akar ő itt nagy vihart kavarni, ami nagy szerencse, így van lehetőségünk felfogni, hogy hová is érkeztünk.

Még mindig Jáván vagyunk, ahol a fiatalok nagy része sálat köt a fejére, ha utcára lép, nehogy csak úgy, illetéktelenek lássák meg a hajukat és ahol a szexualitásról beszélni vagy tilos, vagy csak vihogással megzavarva lehetséges.

Ugyanitt, létezik egy (vagyis két) templom a termékenységnek dedikálva, érthetően tehát nem az elkendőzött leányokat ábárzolva, hanem az ennél a sokkal kifejezőbb álló farkakat.

Persze úgy már árnyaltabb a kép, hogy a templom még éppen az iszlám térhódítása előtt épült (kb. 15. század), hindu szervezésben, de azt pl. nem értem, hogy a templom előtt eredetileg álló 1.82 m-es falloszt miért látták jobbnak a nemzeti múzeumba cipelni? Ott vajon kevesebb gyerek kérdezi meg a szüleit, hogy akkor ezt most miként és hogyan? Avagy a raktárban őrzik, és az unatkozó takarítók kajálnak róla ízletes nasi gorenget? Akinek van infója, ide vele, pls!:)

Mindenesetre annak örülünk, hogy nem dózerolta el egyik bigott vezető sem ezt a templomot, így bőven megér ideszervezni egy egynapos gyalogtúrát valamelyik közeli faluból, mert a kilátás a környék egyik legjobbika!

Cukornád és rizs adja a burjánzó zöld alapot, lefóliázott hagyma és répa a szürke alapon pöttyöset és ezt fokozza a sarkokban fellelhető pálmák, szerecsendió- és egyéb fák.

A templomnál még kellemesen eldiskuráltunk Mishával, a cseh művészettörténész lánnyal, majd útnak indítottuk őt a vérengző tehén felé, mi meg lecsorogtuk Karanganyarba a lábunkat néhány km után buszra váltva.

Onnan megintcsak busszal Solo, és a változatosság kedvéért ugyanezzel Semarang közlekedtem.

A délutáni fitness-esek bizonyára bezárták a youtube ablakot, mert felháborodás nélkül tűrték, hogy vásároljak egy roti bakart és egy kiló mangót a haza vezető úton... így jártak, máskor tartsanak ki a sztori végéig!:)

pont.

Soloban nem szólóban 1/2.

Megszakítom a borneoi sorozatot, mert a hétvégi (2013.11.30.-12.01.) élmények különösebbnek bizonyultak. A héten legalább 5x szerveztem át a szombat-vasárnapi programot kezdve onnan, hogy akár Sumátráig is eljutok ingyen, vagy Jogjában leszek az iskolával, majd visszatértem az eredeti ötlethez (nem is értem minek hagytam magam befolyásolni a suli által...:), miszerint egy laza hétvégét töltünk Solo-ban, (más nevén Surakarta) egy másik darmás magyar leányzóval, Gabival. Ő Surabayában lakik, így az utazás egyénileg zajlott, csak a célállomáson találkoztunk össze valamikor szombat kora délután.

A buszozásban már egészen otthon vagyok, Semarangból a Banyumanic terminálból (magyarul parkoló) lehet járművet elcsípni dél felé és a klímás buszok is egészen baráti áron, minthegy 20k rúpiáért biztosítanak förtelmes helyi karaoke zenéket, egy pohár vizet és 3-3.5 órás léptékben haladást azon a 85 km-n melyet megtenni szándékoztam.

Érkezéskor persze ugyanúgy raptorok támadnak le, hogy bárhová elvisznek, csak fizessek rendesen, de jó diák lévén visszautasítom és a Lonely Planetembe temetkezem, amíg Gabit várom. Hamar átfutom, hogy mi lehet errefelé érdekes, kb 1,5 napba belefér, de a társam még sehol, ezért úgy döntök ellent mondok a buszállomás vonzó marasztalásának és a belváros felé veszem az irányt.

Hamar letudom a tourist office-t, de lenyúlom őket két térképpel, még jól jöhetnek a tájékozódásban. Lévén, hogy a korábbi szultánok lakhelye, a kraton 2 körül zár, arrafelé veszem az irányt és Gabival is oda beszélem meg a találkozót. Útközben kedves antiknak mondott piacba botlok, ahol csupa helyes holmi van, de nem lepődnék meg, ha mindegyik aljába egy 'made in china' lenne vésve. Egyedül a könyvrészleg ejt ámulatba, végre ilyet is látni a hosszú hónapok után, mialatt egy indonézt sem láttam könyvvel a kezében jönni-menni. Na jó, talán mégis, az egyetemen, jegyzetekkel...

Ugyan az indonéz nyelvtudásom messze nem tart ott, hogy bármiféle összefüggő szöveget megértsek, a szakácskönyveknek nem tudok ellenállni, egy landol is a táskámban. Jó lesz az még, amikor a barátaim követelik, hogy főzzek nekik valami nagyon tradícionálisat és nem tudom majd beadni nekik, hogy az igazából a főtt rizs... :) Mellé társul még egy jávai-indonéz szótár, megrendelésre, amin az eladó néni annyira felbuzdult, hogy (feltételezem) jávaiul próbált velem beszélgetést kezdeményezni, mondanom sem kell sikertelenül.

No, de Gabi a kratonnál, a tér másik oldalán, így én is szaporázom lépteim, hogy még időbe bejussunk a múzeumba is. (az okostelefonok közös helyzetmegosztása ilyenkor felbecsülhetetlen!!!) Kb 30 m-re lehettem már csak a céltól, amikor két helyi múzeumőr elkapott, hogy nincs jegyem, mert kiderült, hogy már a kraton fizetős területén korzózom. :( nem értették, hogy milyen nagy szükségben vagyok, így a kölcsönös elkerülés miatt, még 2-3 helyzetmegosztás kellett, mire végre együtt indultunk a városfelfedezésre.

Kraton Surakarta

Solo fordított világa 1: minden gond nélkül elfogadták, hogy diákok vagyunk és fizethettük a helyi árat!!! Semmi kérlelés, magyarázkodás, csak igazolvány mutat, jegypénztáros bólint, fizet és mehet! :) Örülünk még egy kicsit, aztán belépünk a kék-fehér kerületbe.

Az épület olyan, mint a többi szultáni lakhely, ha egyet láttál, mindet láttad, csak talán itt kicsit szemléletesebb a mellé települt múzeum. Bútorok, hangszer darabok, családi portrék, lovaskocsik, óriás evező lapát, használati tárgyak és egy békaszobor színesíti a sétánkat. 

Az udvaron 2 nagyon szép fa is található: az egyik a mindenhol megtalálható ezer vékony törzses-indás -lelógós valami, ami itt oly szép nagyra nőtt, hogy befoglalja  a fél területet, valamint rögtön mellette a bilimbi, ami csak azért izgi, mert a fa gyümölcse, a 4-5cm-es halványzöld, ovális kis 'uborkák' közvetlenül a törzsön nőnek. Nem mérgező, érdemes megkóstolni!

A szultán negyedből kifelé tartva, megvásároltam az elsőőő indonéz hűtőmágnesem, (még nem fedezték fel az ebben rejlől piaci lehetőséget) emiatt itt sem volt túlkínálat belőle, az egyetlennek lettem én az új gazdája.

Ezután gamelán gyárosokat néztünk egy piciny garázsban a korábban említett füves tér északi sarkában, majd rohamléptekkel a batik múzeum felé, hogy még elcsípjük őket is zárás előtt.

A batik... nem egy 2 perces téma, különben nem tanítanák itt még a külföldi diákoknak is legalább fél évig, de megér egy misét.

úgy mindenki ruházata ez itt a környéken, különösen, ha ünnepről van szó, de a legszebb, legdrágább batikokat mégiscsak a szultánnak készítették, amivel rendesen promótálták és felétrtékelték a művészet ezen ágát. Kézműves ipar épült ki rá, ami a mai napig létezik és él, így egy-egy darabért kifizetve akár 8-10millió rupit (200.000huf). Különbőző városokban más-más színeket és formákat használtak, aztán az egészre rátelepedett az itt lévő kínaiak stílusa ezzel kreálva még kismillió textilmintát, valamint jól összekeverve a kezdeti átláthatóságot. 

Solo fordított világa 1.2: nahát, a belépővel itt is ugyanaz a szitu, könnyedén átslisszanunk a diákbelépőnkkel :)

A 8-10 teremben festőminták, mintázó- és festékanyagok valamint több száz textil van kiállítva. Minden elismerésem annak, aki 10. után is felfedezi a különbségeket és nem csak legyintve annyit mond: nahát, megint egy batik!:) De a guide kedves, mesél, de azért érezhető, hogy menne már haza, így szombat fél4-kor. Sajnos a festőnénik  kimaradtak, ahhoz 2 előtt kell érkezni, hogy betekintést kapjon az utazó a termelésbe is.

De amúgy is éhesek vagyunk, vándorlunk tovább egy blogoló által javasolt helyre, ahol megkóstolnánk a nasi Liwet-et, Solo klasszikusát. A Wongso Lemu helyen (Jl Teuku Umar, a Slamet Riyaditól kb 50-70m-re) 3 néni tűnik főkolomposnak: egy a pultban ül, teljes ünnepiben, befésült hajjal és primadonnás arckifejezéssel, egy a világ legbarátságosabb mosolyával kiszolgál minket és egy  harmadik sertepeltél még valahol a háttérben. Btw a hely elvilg 5től lenne nyitva, de már f5-kor is minden készen áll a bulék fogadására, így 3 perc alatt megkapjuk a banánlevélben tálalt vacsoránkat. Végülis mindent tartalmaz, amit egy táplálkozáskutató javasolna: főtt rizs, csirkehús cafatokra szedve, a szokásos barnára főtt tojás, leöntve mindez valamilyen kókusztejes húsleveslöttyel és az egész megfejelve....nem tudni mivel.:) íz-állag alapján a madártej tetejéről csórták le a megpárolt tojáshabot.

Solo fordított világa 2: azt nem mondom, hogy dugig ettem magam, de úgy pont jó mennyiség volt, jelezzük, hogy fizetnénk, néni közli, hogy 26k, rendben, habár nem volt tiszta, hogy egy, avagy két főre érti az összeget. Ebben a pillanatban, jobbról, angolul tudó indonéz lány jelenik meg a színen és TŐLÜNK kérdezi, hogy mit is ettünk-ittunk mi, mert úgy tűnik, ugyanezért ők 70-t fizetnek :))))))) micsoda fordulat! az elmúlt 3 hónapban ez a szitu csak fordítva esett meg, de valamiért itt Soloban...:)

A helyzetet indok rendezték egymás közt, a különbség az italokban lehetett, mert ez az áldott jó 'lánycsapat' nem akar senkit sem átverni, bulét nem bulét ugyanolyan szívvel lélekkel látják vendégül, nagy piros pont, ajánlom mindenkinek!

Az esti programokig van még időnk, pótenergia meg mindig jól jön, ezért felkeresni indulunk egy LP által ajánlott kávézót. Több, mint 2km séta, kezdődő fáradtság, egy minmális eltévedés, egy útba ejtett indovidámpark után közlik, hogy a hely elköltözött, valami hotel aljába került, a telefonjaink szerint jó messze tőlünk.... :( Nagy volt a rákészülés, így  a csalódás is, induljunk hát vissza a központba. Mint Indonézia minden négyzetméterén, itt is szembetalálkoztunk egy becak-ossal (3 kerekű, utasszállításra itt Indonéziában alkalmas járgány), aki, mint mindig felajánlotta, hogy elvisz minket. Hmm, végülis, egyikünk sem ült még ilyenen, pedig ki akartuk próbálni, ám legyen most ez a pillanat! Az árat alkudom, 30-ról 20-ra csökkentve egyezünk meg és már préselődünk is bele a szintén indonéz méretekre tervezett 'utasfülkébe'. Örülünk, mint az óvodások, ez is összejött, ha már a kávézó nem is, az éjszakai piacra igazi királynőkként érkezünk meg!

'Suhanunk' a város főutcáján a csomagokkal az ölünkben, a bácsi és a bicikli is egészen jól viseli a kiképzést, így valóban hatásos a belépőnk. Vagyis hatásos lenne, ha lenne aki észrevenné, hogy 2 bulé érkezett, de az éjszkai piacon még senki...:( ejj, de nem pontosak itt az eladók. akkor mi legyen? Csak megkeressük azt a kávézót, azt mondták nincs olyan messze, talán hihetünk nekik, habár az indonézek a távolságbecslésben igencsak a nemzetek legutolsójaként végeznének a rangsorban. Séta, kérdezés, séta, ösztön, kérdezés séta és végülis nettó 10 perc alatt mégiscsak megtaláltuk azt az elveszettnek hitt kávézót, most már ajánlom legyen egy jó kávéjuk a számunkra! És van! sőt, wifi is és angolul beszélő személyzet és egy csodaszép, tiszta mosdó is, mi mást kívánhat két megfáradt utazó így estefelé?! Akkor két kávét és két almafröccsöt kérünk szépen!

(Kopi Oey, Tune hotel aljában, Jl Dr Supomon)

Miután felfrissültünk fizikumban és virtuálisan is, újból útnak eredtünk a 'másik' kraton felé, mert ott ma zenés táncos estet hirdettek, lessük hát meg, miről is van szó. A tömb megtalálása itt is egyszerűen ment, de a bejáratot nem adták olcsón. Az arcunkba jobbára csak ordítani tudó, helyi kiscsávók sem bizonyultak komoly segítségnek, pedig hangoztatták felénk az összes angol tudásukat, de 'good afternoon' este 8kor nemigen volt segítségünkre. Az itteni kratonban rendesen kicserélődött a lakóközösség, vagyis nekem ez az érzésem, mert a korábban a kiszolgáló személyzetnek fenntartott miniváros, most leginkább a Népszínház utcára hasonlít, azzal megtűzdelve, hogy itt még egy-két kuka is ég, még több az utcagyerek és mindenki bámul, így 45 fokban mereven lefelé nézek és próbálok mihamarabb kikerülni újból az ehhez képest fényes utcára. Feladat sikerrel teljesítve! :)

Még egy próbát teszünk, látunk egy kaput, ha az a bejárat, győztünk, ha nem, újratervezünk. Hát győztünk! és még időben is érkeztünk, épp csak a bevezető szöveg zajlott, így cipő le, helyfoglalás a földön a zenekar mellett és meg is kezdték a 1,5 órás kopácsolást... ugyanis a gamelán zenéjében, nekünk európaiaknak sokszor kevés rendszer fedezhető fel, akárhogy is igyekszünk benne harmóniát találni. Ez a mostani egészen rendben volt, ha nem lett volna egy néni, aki egy üres fadobozt nem ütögetett volna percenként 4-5x egy hegyes kalapáccsal. De a jó indonézeknek, ő is a zenekar része, így volt, én kizártam őt a hallásomból és figyeltem a sminkelt fiúk és lányok tradícinális jávai táncát.

 Kellemes esti chill-ként végigjártuk az 'éjszakai piacot', aminek csak a neve ilyen hangzatos, 10 után valamivel már mindenki pakolt és készítette a pizsijét, így nem volt nyerő ötlet arra alapozni, hogy itt töltjük el az éjszaka jelentős részét. 

Elfáradtunk ma is, így felkeressük a legolcsóbb homestayt (Paradise), ami megint legalább annyira trükkös feladat volt, mint néhány órával korábban a kratonos verzió, de sok-sok kérdezéssel ez is összejött. Kivettük a legolcsóbb szobát (85k/szoba/2fő) és nagy hirtelenjében ágyba is zuhantunk és csak reggel 'vettük észre', hogy itt ébredtünk.

folyt köv.