Soloban nem szólóban 1/2.

Megszakítom a borneoi sorozatot, mert a hétvégi (2013.11.30.-12.01.) élmények különösebbnek bizonyultak. A héten legalább 5x szerveztem át a szombat-vasárnapi programot kezdve onnan, hogy akár Sumátráig is eljutok ingyen, vagy Jogjában leszek az iskolával, majd visszatértem az eredeti ötlethez (nem is értem minek hagytam magam befolyásolni a suli által...:), miszerint egy laza hétvégét töltünk Solo-ban, (más nevén Surakarta) egy másik darmás magyar leányzóval, Gabival. Ő Surabayában lakik, így az utazás egyénileg zajlott, csak a célállomáson találkoztunk össze valamikor szombat kora délután.

A buszozásban már egészen otthon vagyok, Semarangból a Banyumanic terminálból (magyarul parkoló) lehet járművet elcsípni dél felé és a klímás buszok is egészen baráti áron, minthegy 20k rúpiáért biztosítanak förtelmes helyi karaoke zenéket, egy pohár vizet és 3-3.5 órás léptékben haladást azon a 85 km-n melyet megtenni szándékoztam.

Érkezéskor persze ugyanúgy raptorok támadnak le, hogy bárhová elvisznek, csak fizessek rendesen, de jó diák lévén visszautasítom és a Lonely Planetembe temetkezem, amíg Gabit várom. Hamar átfutom, hogy mi lehet errefelé érdekes, kb 1,5 napba belefér, de a társam még sehol, ezért úgy döntök ellent mondok a buszállomás vonzó marasztalásának és a belváros felé veszem az irányt.

Hamar letudom a tourist office-t, de lenyúlom őket két térképpel, még jól jöhetnek a tájékozódásban. Lévén, hogy a korábbi szultánok lakhelye, a kraton 2 körül zár, arrafelé veszem az irányt és Gabival is oda beszélem meg a találkozót. Útközben kedves antiknak mondott piacba botlok, ahol csupa helyes holmi van, de nem lepődnék meg, ha mindegyik aljába egy 'made in china' lenne vésve. Egyedül a könyvrészleg ejt ámulatba, végre ilyet is látni a hosszú hónapok után, mialatt egy indonézt sem láttam könyvvel a kezében jönni-menni. Na jó, talán mégis, az egyetemen, jegyzetekkel...

Ugyan az indonéz nyelvtudásom messze nem tart ott, hogy bármiféle összefüggő szöveget megértsek, a szakácskönyveknek nem tudok ellenállni, egy landol is a táskámban. Jó lesz az még, amikor a barátaim követelik, hogy főzzek nekik valami nagyon tradícionálisat és nem tudom majd beadni nekik, hogy az igazából a főtt rizs... :) Mellé társul még egy jávai-indonéz szótár, megrendelésre, amin az eladó néni annyira felbuzdult, hogy (feltételezem) jávaiul próbált velem beszélgetést kezdeményezni, mondanom sem kell sikertelenül.

No, de Gabi a kratonnál, a tér másik oldalán, így én is szaporázom lépteim, hogy még időbe bejussunk a múzeumba is. (az okostelefonok közös helyzetmegosztása ilyenkor felbecsülhetetlen!!!) Kb 30 m-re lehettem már csak a céltól, amikor két helyi múzeumőr elkapott, hogy nincs jegyem, mert kiderült, hogy már a kraton fizetős területén korzózom. :( nem értették, hogy milyen nagy szükségben vagyok, így a kölcsönös elkerülés miatt, még 2-3 helyzetmegosztás kellett, mire végre együtt indultunk a városfelfedezésre.

Kraton Surakarta

Solo fordított világa 1: minden gond nélkül elfogadták, hogy diákok vagyunk és fizethettük a helyi árat!!! Semmi kérlelés, magyarázkodás, csak igazolvány mutat, jegypénztáros bólint, fizet és mehet! :) Örülünk még egy kicsit, aztán belépünk a kék-fehér kerületbe.

Az épület olyan, mint a többi szultáni lakhely, ha egyet láttál, mindet láttad, csak talán itt kicsit szemléletesebb a mellé települt múzeum. Bútorok, hangszer darabok, családi portrék, lovaskocsik, óriás evező lapát, használati tárgyak és egy békaszobor színesíti a sétánkat. 

Az udvaron 2 nagyon szép fa is található: az egyik a mindenhol megtalálható ezer vékony törzses-indás -lelógós valami, ami itt oly szép nagyra nőtt, hogy befoglalja  a fél területet, valamint rögtön mellette a bilimbi, ami csak azért izgi, mert a fa gyümölcse, a 4-5cm-es halványzöld, ovális kis 'uborkák' közvetlenül a törzsön nőnek. Nem mérgező, érdemes megkóstolni!

A szultán negyedből kifelé tartva, megvásároltam az elsőőő indonéz hűtőmágnesem, (még nem fedezték fel az ebben rejlől piaci lehetőséget) emiatt itt sem volt túlkínálat belőle, az egyetlennek lettem én az új gazdája.

Ezután gamelán gyárosokat néztünk egy piciny garázsban a korábban említett füves tér északi sarkában, majd rohamléptekkel a batik múzeum felé, hogy még elcsípjük őket is zárás előtt.

A batik... nem egy 2 perces téma, különben nem tanítanák itt még a külföldi diákoknak is legalább fél évig, de megér egy misét.

úgy mindenki ruházata ez itt a környéken, különösen, ha ünnepről van szó, de a legszebb, legdrágább batikokat mégiscsak a szultánnak készítették, amivel rendesen promótálták és felétrtékelték a művészet ezen ágát. Kézműves ipar épült ki rá, ami a mai napig létezik és él, így egy-egy darabért kifizetve akár 8-10millió rupit (200.000huf). Különbőző városokban más-más színeket és formákat használtak, aztán az egészre rátelepedett az itt lévő kínaiak stílusa ezzel kreálva még kismillió textilmintát, valamint jól összekeverve a kezdeti átláthatóságot. 

Solo fordított világa 1.2: nahát, a belépővel itt is ugyanaz a szitu, könnyedén átslisszanunk a diákbelépőnkkel :)

A 8-10 teremben festőminták, mintázó- és festékanyagok valamint több száz textil van kiállítva. Minden elismerésem annak, aki 10. után is felfedezi a különbségeket és nem csak legyintve annyit mond: nahát, megint egy batik!:) De a guide kedves, mesél, de azért érezhető, hogy menne már haza, így szombat fél4-kor. Sajnos a festőnénik  kimaradtak, ahhoz 2 előtt kell érkezni, hogy betekintést kapjon az utazó a termelésbe is.

De amúgy is éhesek vagyunk, vándorlunk tovább egy blogoló által javasolt helyre, ahol megkóstolnánk a nasi Liwet-et, Solo klasszikusát. A Wongso Lemu helyen (Jl Teuku Umar, a Slamet Riyaditól kb 50-70m-re) 3 néni tűnik főkolomposnak: egy a pultban ül, teljes ünnepiben, befésült hajjal és primadonnás arckifejezéssel, egy a világ legbarátságosabb mosolyával kiszolgál minket és egy  harmadik sertepeltél még valahol a háttérben. Btw a hely elvilg 5től lenne nyitva, de már f5-kor is minden készen áll a bulék fogadására, így 3 perc alatt megkapjuk a banánlevélben tálalt vacsoránkat. Végülis mindent tartalmaz, amit egy táplálkozáskutató javasolna: főtt rizs, csirkehús cafatokra szedve, a szokásos barnára főtt tojás, leöntve mindez valamilyen kókusztejes húsleveslöttyel és az egész megfejelve....nem tudni mivel.:) íz-állag alapján a madártej tetejéről csórták le a megpárolt tojáshabot.

Solo fordított világa 2: azt nem mondom, hogy dugig ettem magam, de úgy pont jó mennyiség volt, jelezzük, hogy fizetnénk, néni közli, hogy 26k, rendben, habár nem volt tiszta, hogy egy, avagy két főre érti az összeget. Ebben a pillanatban, jobbról, angolul tudó indonéz lány jelenik meg a színen és TŐLÜNK kérdezi, hogy mit is ettünk-ittunk mi, mert úgy tűnik, ugyanezért ők 70-t fizetnek :))))))) micsoda fordulat! az elmúlt 3 hónapban ez a szitu csak fordítva esett meg, de valamiért itt Soloban...:)

A helyzetet indok rendezték egymás közt, a különbség az italokban lehetett, mert ez az áldott jó 'lánycsapat' nem akar senkit sem átverni, bulét nem bulét ugyanolyan szívvel lélekkel látják vendégül, nagy piros pont, ajánlom mindenkinek!

Az esti programokig van még időnk, pótenergia meg mindig jól jön, ezért felkeresni indulunk egy LP által ajánlott kávézót. Több, mint 2km séta, kezdődő fáradtság, egy minmális eltévedés, egy útba ejtett indovidámpark után közlik, hogy a hely elköltözött, valami hotel aljába került, a telefonjaink szerint jó messze tőlünk.... :( Nagy volt a rákészülés, így  a csalódás is, induljunk hát vissza a központba. Mint Indonézia minden négyzetméterén, itt is szembetalálkoztunk egy becak-ossal (3 kerekű, utasszállításra itt Indonéziában alkalmas járgány), aki, mint mindig felajánlotta, hogy elvisz minket. Hmm, végülis, egyikünk sem ült még ilyenen, pedig ki akartuk próbálni, ám legyen most ez a pillanat! Az árat alkudom, 30-ról 20-ra csökkentve egyezünk meg és már préselődünk is bele a szintén indonéz méretekre tervezett 'utasfülkébe'. Örülünk, mint az óvodások, ez is összejött, ha már a kávézó nem is, az éjszakai piacra igazi királynőkként érkezünk meg!

'Suhanunk' a város főutcáján a csomagokkal az ölünkben, a bácsi és a bicikli is egészen jól viseli a kiképzést, így valóban hatásos a belépőnk. Vagyis hatásos lenne, ha lenne aki észrevenné, hogy 2 bulé érkezett, de az éjszkai piacon még senki...:( ejj, de nem pontosak itt az eladók. akkor mi legyen? Csak megkeressük azt a kávézót, azt mondták nincs olyan messze, talán hihetünk nekik, habár az indonézek a távolságbecslésben igencsak a nemzetek legutolsójaként végeznének a rangsorban. Séta, kérdezés, séta, ösztön, kérdezés séta és végülis nettó 10 perc alatt mégiscsak megtaláltuk azt az elveszettnek hitt kávézót, most már ajánlom legyen egy jó kávéjuk a számunkra! És van! sőt, wifi is és angolul beszélő személyzet és egy csodaszép, tiszta mosdó is, mi mást kívánhat két megfáradt utazó így estefelé?! Akkor két kávét és két almafröccsöt kérünk szépen!

(Kopi Oey, Tune hotel aljában, Jl Dr Supomon)

Miután felfrissültünk fizikumban és virtuálisan is, újból útnak eredtünk a 'másik' kraton felé, mert ott ma zenés táncos estet hirdettek, lessük hát meg, miről is van szó. A tömb megtalálása itt is egyszerűen ment, de a bejáratot nem adták olcsón. Az arcunkba jobbára csak ordítani tudó, helyi kiscsávók sem bizonyultak komoly segítségnek, pedig hangoztatták felénk az összes angol tudásukat, de 'good afternoon' este 8kor nemigen volt segítségünkre. Az itteni kratonban rendesen kicserélődött a lakóközösség, vagyis nekem ez az érzésem, mert a korábban a kiszolgáló személyzetnek fenntartott miniváros, most leginkább a Népszínház utcára hasonlít, azzal megtűzdelve, hogy itt még egy-két kuka is ég, még több az utcagyerek és mindenki bámul, így 45 fokban mereven lefelé nézek és próbálok mihamarabb kikerülni újból az ehhez képest fényes utcára. Feladat sikerrel teljesítve! :)

Még egy próbát teszünk, látunk egy kaput, ha az a bejárat, győztünk, ha nem, újratervezünk. Hát győztünk! és még időben is érkeztünk, épp csak a bevezető szöveg zajlott, így cipő le, helyfoglalás a földön a zenekar mellett és meg is kezdték a 1,5 órás kopácsolást... ugyanis a gamelán zenéjében, nekünk európaiaknak sokszor kevés rendszer fedezhető fel, akárhogy is igyekszünk benne harmóniát találni. Ez a mostani egészen rendben volt, ha nem lett volna egy néni, aki egy üres fadobozt nem ütögetett volna percenként 4-5x egy hegyes kalapáccsal. De a jó indonézeknek, ő is a zenekar része, így volt, én kizártam őt a hallásomból és figyeltem a sminkelt fiúk és lányok tradícinális jávai táncát.

 Kellemes esti chill-ként végigjártuk az 'éjszakai piacot', aminek csak a neve ilyen hangzatos, 10 után valamivel már mindenki pakolt és készítette a pizsijét, így nem volt nyerő ötlet arra alapozni, hogy itt töltjük el az éjszaka jelentős részét. 

Elfáradtunk ma is, így felkeressük a legolcsóbb homestayt (Paradise), ami megint legalább annyira trükkös feladat volt, mint néhány órával korábban a kratonos verzió, de sok-sok kérdezéssel ez is összejött. Kivettük a legolcsóbb szobát (85k/szoba/2fő) és nagy hirtelenjében ágyba is zuhantunk és csak reggel 'vettük észre', hogy itt ébredtünk.

folyt köv.