Megszakítom
a borneoi sorozatot, mert a hétvégi (2013.11.30.-12.01.) élmények különösebbnek bizonyultak. A héten
legalább 5x szerveztem át a szombat-vasárnapi programot kezdve onnan, hogy akár
Sumátráig is eljutok ingyen, vagy Jogjában leszek az iskolával, majd
visszatértem az eredeti ötlethez (nem is értem minek hagytam magam befolyásolni
a suli által...:), miszerint egy laza hétvégét töltünk Solo-ban, (más nevén
Surakarta) egy másik darmás magyar leányzóval, Gabival. Ő Surabayában lakik,
így az utazás egyénileg zajlott, csak a célállomáson találkoztunk össze
valamikor szombat kora délután.
A
buszozásban már egészen otthon vagyok, Semarangból a Banyumanic terminálból
(magyarul parkoló) lehet járművet elcsípni dél felé és a klímás buszok is
egészen baráti áron, minthegy 20k rúpiáért biztosítanak förtelmes helyi karaoke
zenéket, egy pohár vizet és 3-3.5 órás léptékben haladást azon a 85 km-n melyet
megtenni szándékoztam.
Érkezéskor
persze ugyanúgy raptorok támadnak le, hogy bárhová elvisznek, csak fizessek
rendesen, de jó diák lévén visszautasítom és a Lonely Planetembe temetkezem,
amíg Gabit várom. Hamar átfutom, hogy mi lehet errefelé érdekes, kb 1,5 napba
belefér, de a társam még sehol, ezért úgy döntök ellent mondok a buszállomás
vonzó marasztalásának és a belváros felé veszem az irányt.
Hamar
letudom a tourist office-t, de lenyúlom őket két térképpel, még jól jöhetnek a
tájékozódásban. Lévén, hogy a korábbi szultánok lakhelye, a kraton 2 körül zár,
arrafelé veszem az irányt és Gabival is oda beszélem meg a találkozót. Útközben
kedves antiknak mondott piacba botlok, ahol csupa helyes holmi van, de nem
lepődnék meg, ha mindegyik aljába egy 'made in china' lenne vésve. Egyedül a
könyvrészleg ejt ámulatba, végre ilyet is látni a hosszú hónapok után, mialatt
egy indonézt sem láttam könyvvel a kezében jönni-menni. Na jó, talán mégis, az
egyetemen, jegyzetekkel...
Ugyan
az indonéz nyelvtudásom messze nem tart ott, hogy bármiféle összefüggő szöveget
megértsek, a szakácskönyveknek nem tudok ellenállni, egy landol is a táskámban.
Jó lesz az még, amikor a barátaim követelik, hogy főzzek nekik valami nagyon
tradícionálisat és nem tudom majd beadni nekik, hogy az igazából a főtt rizs...
:) Mellé társul még egy jávai-indonéz szótár, megrendelésre, amin az eladó néni
annyira felbuzdult, hogy (feltételezem) jávaiul próbált velem beszélgetést
kezdeményezni, mondanom sem kell sikertelenül.
No,
de Gabi a kratonnál, a tér másik oldalán, így én is szaporázom lépteim, hogy
még időbe bejussunk a múzeumba is. (az okostelefonok közös helyzetmegosztása
ilyenkor felbecsülhetetlen!!!) Kb 30 m-re lehettem már csak a céltól, amikor
két helyi múzeumőr elkapott, hogy nincs jegyem, mert kiderült, hogy már a
kraton fizetős területén korzózom. :( nem értették, hogy milyen nagy szükségben
vagyok, így a kölcsönös elkerülés miatt, még 2-3 helyzetmegosztás kellett, mire
végre együtt indultunk a városfelfedezésre.
Kraton Surakarta
Solo fordított világa 1: minden gond
nélkül elfogadták, hogy diákok vagyunk és fizethettük a helyi árat!!! Semmi
kérlelés, magyarázkodás, csak igazolvány mutat, jegypénztáros bólint, fizet és
mehet! :) Örülünk még egy kicsit, aztán belépünk a kék-fehér kerületbe.
Az
épület olyan, mint a többi szultáni lakhely, ha egyet láttál, mindet láttad,
csak talán itt kicsit szemléletesebb a mellé települt múzeum. Bútorok, hangszer
darabok, családi portrék, lovaskocsik, óriás evező lapát, használati tárgyak és
egy békaszobor színesíti a sétánkat.
Az udvaron 2 nagyon szép fa is található:
az egyik a mindenhol megtalálható ezer vékony törzses-indás -lelógós valami,
ami itt oly szép nagyra nőtt, hogy befoglalja
a fél területet, valamint rögtön mellette a bilimbi, ami csak azért
izgi, mert a fa gyümölcse, a 4-5cm-es halványzöld, ovális kis 'uborkák'
közvetlenül a törzsön nőnek. Nem mérgező, érdemes megkóstolni!
A
szultán negyedből kifelé tartva, megvásároltam az elsőőő indonéz hűtőmágnesem,
(még nem fedezték fel az ebben rejlől piaci lehetőséget) emiatt itt sem volt
túlkínálat belőle, az egyetlennek lettem én az új gazdája.
Ezután
gamelán gyárosokat néztünk egy piciny garázsban a korábban említett füves tér
északi sarkában, majd rohamléptekkel a batik múzeum felé, hogy még elcsípjük
őket is zárás előtt.
A
batik... nem egy 2 perces téma, különben nem tanítanák itt még a külföldi
diákoknak is legalább fél évig, de megér egy misét.
úgy mindenki ruházata ez itt a környéken, különösen, ha ünnepről van szó, de a legszebb, legdrágább batikokat mégiscsak a szultánnak készítették, amivel rendesen promótálták és felétrtékelték a művészet ezen ágát. Kézműves ipar épült ki rá, ami a mai napig létezik és él, így egy-egy darabért kifizetve akár 8-10millió rupit (200.000huf). Különbőző városokban más-más színeket és formákat használtak, aztán az egészre rátelepedett az itt lévő kínaiak stílusa ezzel kreálva még kismillió textilmintát, valamint jól összekeverve a kezdeti átláthatóságot.
Solo fordított világa 1.2: nahát, a
belépővel itt is ugyanaz a szitu, könnyedén átslisszanunk a diákbelépőnkkel :)
A
8-10 teremben festőminták, mintázó- és festékanyagok valamint több száz textil
van kiállítva. Minden elismerésem annak, aki 10. után is felfedezi a
különbségeket és nem csak legyintve annyit mond: nahát, megint egy batik!:) De
a guide kedves, mesél, de azért érezhető, hogy menne már haza, így szombat
fél4-kor. Sajnos a festőnénik
kimaradtak, ahhoz 2 előtt kell érkezni, hogy betekintést kapjon az utazó
a termelésbe is.
Solo fordított világa 2: azt nem mondom, hogy dugig ettem magam, de úgy pont jó mennyiség volt, jelezzük, hogy fizetnénk, néni közli, hogy 26k, rendben, habár nem volt tiszta, hogy egy, avagy két főre érti az összeget. Ebben a pillanatban, jobbról, angolul tudó indonéz lány jelenik meg a színen és TŐLÜNK kérdezi, hogy mit is ettünk-ittunk mi, mert úgy tűnik, ugyanezért ők 70-t fizetnek :))))))) micsoda fordulat! az elmúlt 3 hónapban ez a szitu csak fordítva esett meg, de valamiért itt Soloban...:)
A
helyzetet indok rendezték egymás közt, a különbség az italokban lehetett, mert
ez az áldott jó 'lánycsapat' nem akar senkit sem átverni, bulét nem bulét
ugyanolyan szívvel lélekkel látják vendégül, nagy piros pont, ajánlom
mindenkinek!
Az
esti programokig van még időnk, pótenergia meg mindig jól jön, ezért felkeresni
indulunk egy LP által ajánlott kávézót. Több, mint 2km séta, kezdődő fáradtság,
egy minmális eltévedés, egy útba ejtett indovidámpark után közlik, hogy a hely
elköltözött, valami hotel aljába került, a telefonjaink szerint jó messze
tőlünk.... :( Nagy volt a rákészülés, így
a csalódás is, induljunk hát vissza a központba. Mint Indonézia minden
négyzetméterén, itt is szembetalálkoztunk egy becak-ossal (3 kerekű,
utasszállításra itt Indonéziában alkalmas járgány), aki, mint mindig
felajánlotta, hogy elvisz minket. Hmm, végülis, egyikünk sem ült még ilyenen,
pedig ki akartuk próbálni, ám legyen most ez a pillanat! Az árat alkudom,
30-ról 20-ra csökkentve egyezünk meg és már préselődünk is bele a szintén
indonéz méretekre tervezett 'utasfülkébe'. Örülünk, mint az óvodások, ez is
összejött, ha már a kávézó nem is, az éjszakai piacra igazi királynőkként
érkezünk meg!
'Suhanunk'
a város főutcáján a csomagokkal az ölünkben, a bácsi és a bicikli is egészen
jól viseli a kiképzést, így valóban hatásos a belépőnk. Vagyis hatásos lenne,
ha lenne aki észrevenné, hogy 2 bulé érkezett, de az éjszkai piacon még
senki...:( ejj, de nem pontosak itt az eladók. akkor mi legyen? Csak
megkeressük azt a kávézót, azt mondták nincs olyan messze, talán hihetünk
nekik, habár az indonézek a távolságbecslésben igencsak a nemzetek
legutolsójaként végeznének a rangsorban. Séta, kérdezés, séta, ösztön, kérdezés
séta és végülis nettó 10 perc alatt mégiscsak megtaláltuk azt az elveszettnek
hitt kávézót, most már ajánlom legyen egy jó kávéjuk a számunkra! És van! sőt,
wifi is és angolul beszélő személyzet és egy csodaszép, tiszta mosdó is, mi
mást kívánhat két megfáradt utazó így estefelé?! Akkor két kávét és két
almafröccsöt kérünk szépen!
(Kopi
Oey, Tune hotel aljában, Jl Dr Supomon)
Miután
felfrissültünk fizikumban és virtuálisan is, újból útnak eredtünk a 'másik'
kraton felé, mert ott ma zenés táncos estet hirdettek, lessük hát meg, miről is
van szó. A tömb megtalálása itt is egyszerűen ment, de a bejáratot nem adták
olcsón. Az arcunkba jobbára csak ordítani tudó, helyi kiscsávók sem bizonyultak
komoly segítségnek, pedig hangoztatták felénk az összes angol tudásukat, de
'good afternoon' este 8kor nemigen volt segítségünkre. Az itteni kratonban
rendesen kicserélődött a lakóközösség, vagyis nekem ez az érzésem, mert a
korábban a kiszolgáló személyzetnek fenntartott miniváros, most leginkább a
Népszínház utcára hasonlít, azzal megtűzdelve, hogy itt még egy-két kuka is ég,
még több az utcagyerek és mindenki bámul, így 45 fokban mereven lefelé nézek és
próbálok mihamarabb kikerülni újból az ehhez képest fényes utcára. Feladat
sikerrel teljesítve! :)
Még egy próbát teszünk, látunk egy kaput, ha az a bejárat, győztünk, ha nem, újratervezünk. Hát győztünk! és még időben is érkeztünk, épp csak a bevezető szöveg zajlott, így cipő le, helyfoglalás a földön a zenekar mellett és meg is kezdték a 1,5 órás kopácsolást... ugyanis a gamelán zenéjében, nekünk európaiaknak sokszor kevés rendszer fedezhető fel, akárhogy is igyekszünk benne harmóniát találni. Ez a mostani egészen rendben volt, ha nem lett volna egy néni, aki egy üres fadobozt nem ütögetett volna percenként 4-5x egy hegyes kalapáccsal. De a jó indonézeknek, ő is a zenekar része, így volt, én kizártam őt a hallásomból és figyeltem a sminkelt fiúk és lányok tradícinális jávai táncát.
Elfáradtunk ma is, így felkeressük a legolcsóbb homestayt (Paradise), ami megint legalább annyira trükkös feladat volt, mint néhány órával korábban a kratonos verzió, de sok-sok kérdezéssel ez is összejött. Kivettük a legolcsóbb szobát (85k/szoba/2fő) és nagy hirtelenjében ágyba is zuhantunk és csak reggel 'vettük észre', hogy itt ébredtünk.
folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése