Kalimantan/Borneo 5.

A szürke urak és az ellopott idő

Nem sikerült korán kelni, de cserébe egy csodaszép és európai módon tiszta házban ébredtünk! A fürdőszobát Ágica barátnőm is nyugodtan használta volna, ami itt kivételes esemény!:)

Mindenki tusol és összeszedi magát a reggelihez, kivéve Jan. Ő Csi-kungot gyakorol az erkélyen. Ugyan jó lenne időben a nemzeti parkhoz érni, nem beszéltünk meg semmi konkrétumot, így mindenki a legkényelmesebb tempóban készülődik.

A reggeli: toast kenyér meglepetés vendéggel, aki a MÉZ!! Mármint úgy sejtem a tényleg méz! Ugyanis itt a mézek nagy része cukorsziruppal van higítva, szerintük az igazi túl drága lenne, így ezeket lehet kapni a boltban. A probléma, hogy ritkán tüntetik fel a összetételek között a cukor arányát, így csak saccolni lehet, hogy milyet fog ki az ember. Ami ennél is rosszabb, hogy erről az egyetem Ételtechnológiai Tanszékén annyit tudnak, hogy: igen igen, a boltban kapható mézekben van cukor.  Mert az amúgy is kell bele....azt hiszem Európa ezt másképp gondolja, de ha itt így, hát legyen így.

Szóval a háziasszony ibunk azt mondja, ez erdei vad méz, épp ezért nem lehet tudni, hogy milyen virágból van, csak úgy a dzsungelből. Kicsit hígabb, mint az otthoniak, de még nem zavaró.  A teteje habos kicsit, ötletem sincs miért, de az íze igazán különleges. Nagyon berobban az édes íz, de mellette valami virág kellemessége érződik. Butaságot nem akarok írni, de nekem a vanília sejlik fel egy kicsit.

Közben megérkezik Jan, öltözik, pakol, kontaktlencsét keres. Upsz... nem ő ágyazott be maga után, hanem a pótanyukánk, aki az ágy mellett lévő üdítős kupakokat is kidobta, mert vélhetően nem sejtette, hogy látásjavító eszközöket tartalmaznak. Az egyik még a konyhapulton volt, teljes épségében, de a másikat valahonnan messziről kellett visszaszereznie a spanyol barátunknak. A probléma ezzel volt, egy picit beszakadt a széle, amit nem a legjobb érzés hordani. Nagy szomorúság...  plusz újabb elintézni való került ezzel a listánkra.

A családi kötelékek tisztázása: Chandrával ismerkedtünk meg a Semarang-Sampit hajón, az ő szüleinél vendégeskedtünk Sampitban, most pedig a nagybátyjáéknál vagyuk, akiknek iker fiaik vannak, de az egyik Banjarmasinban tanul/dolgozik, a másik pedig Palankaraya-n, így szabad a szobájuk, nyugodtan bitorolhatjuk őket. Az apuka a postánál dolgozik, valamiféle pénzügyes, ha jól értem, az anyukáról nem derül ki, mi a foglalkozása.

Talán már 10 is elmúlt, de végre indulunk! Minimál városnézés, bevásárlás és Kumaiba jutás a cél, amiben elhanyagolhatlan segítség, hogy autóval fuvaroznak minket. Ugyan az ikerapunak dolgozni kell, a felesége és egy barátjuk velünk tart, nehogy elvesszünk ebben a nagy városban. :)

Megnézzük a szultán valamikori házát, az Istana Kuningot, amit 1805-ben építettek egy helyi, igen erős, sötét, gyönyörű simára csiszlt fáról, csak a '80-as években egy kedves hölgy felégette az egészet.  1990-ben újból lábra állították a porban fekvő vityillót, de értelmet már nem találtak neki, kvázi teljesen üres, csak szultán portrék mosolyognak a falon és néhány kínai cserépedény a sarokban.

Gyümölcsvásár: szerezzünk be olcsón sokat, hiszen 3 napig leszünk hajón, ami még ugyan nem jelent skorbutveszélyt, azért minden vitamin jól jön. Dinnyét drágán, papayát elképesztő határozottan prezetnált makogássorozat után, igen olcsón vásároltam. Megjegyzem a lendületemnek egy kis düh volt az oka, ugyanis van velünk egy indonéz, aki beszélni is tud, ezért arra gondoltam, hogy  ő lerendezi a bevásárlást, de nem. Sajnos teljesen életképtelen. Alkudni nem tud, pedig neki is magasabb árat mondanak, amire annyi a reakciója, hogy bámul, bólint és azt mondja, fogalma sincs mennyi egy kiló papaya, de szerinte ez jó ár. Hát nem az, főleg nem két túlérett példányért! Gedő kigolyózva + Évi protokoll mosolyt öltve - papayák olcsón megvásárolva!

1-1, ó bolyongás után a kontaktlencse mellénk szegődik, kék (!) színben, mert az olcsóbb. Ebéd, ahol riadtan realizálom, hogy marhaagyat kaptam a tányérra nem csirkét, így azt gyorsan visszajátszom, mert egy hajóút előtt, talán nem ez a legmegfelelőbb étel. Na de mindenki az autóban, irány Kumaiiiii

Délután 2-re érünk a városba. A kedves anyuka és a sofőr egy picit már megunhatott minket, vagy nagyon keresztbe vágtuk a napjukat, mert éppen csak kiraknak az autóból és már tűnnek is tova:) Egy termetes adag zacskóhalom a cuccunk, ami elég fura, lévén, hogy a dzsungelbe tartunk...:)

No, de új feladatunk van! Hajóbérlés, 3 napra, olcsón!

1) random utazási iroda: 500k/fő per nap a hajó+guide (1-200k/fő per nap), de kell szakács is, meg belépő, meg másodpilóta, és vadakat terelő juhász... - kedves ajánlat, a telefonomat itthagynám tölteni, mi meg mennénk tovább keresni. Lehet?

- hmm, lehet. de ennél olcsóbbat úgysem találtok!!!

Izgalmas, hogy azt mondják, nem lehet csak úgy random hajót bérelni. meg kell venned az összes többi szolgáltatást is, lévén, hogy van egy kis szervezetük, ami minenkinek munkát akar adni, így a simán 1 emberrel bejárható túrára, rászerveznek még min.3-at, mert a nyugati turista elbírja. nos, el. de nem az éhező kisdiák.

2) Gedő valamiféle haverja: nem szimpi. sajnálom. A nagy halom cuccunk felett sajnálkozunk és ötletelünk az út egyik oldalán, az úriember megjelenik motorral az út másik oldalán, tőlünk kb 20m-re és nem hajlandó közelebb jönni. Ha akarunk valamit, menjünk mi. Igazán szivélyes!

Az arcát egy elég csúnya heg színesíti, pont a jobb szeme alatt, ami mintha  kancsalságot is mutatna, de hagyjuk a külcsínyt, belülről biztosan lenyűgöző és fantasztikus. Vagy nem. Arrogáns barom, de próbálunk tárgyalni vele. Irtó magas árat mond, 1milla fölé rakva egy ember költségét, leszarozza a Lonely Planetet, abban nincsenek jó árak, akkor is, ha májusi (ezt akkor még hangos ellenvetéssel reagáltam le, később tudtam meg, hogy nyáron óriásit dobbantottak a benzinárak, ezért valóban helytelen a tavasszal regisztrált költségre alapozni). Megy tovább az adok-kapok, továbbra is lekezelően a sebhelyes részéről (miféle barát ez????), Gedő egy mukkot sem szól, csak duzzog az orra alatt. (???? miért is???)

A gyerekes reakciójának az oka: a magas ár. őő ezt nem tudta (ugye írtam már, hogy kvázi idevalósi, járt is a parkban többször!), ez neki nagyon magas, ennyit nem engedhet meg magának.

- Hogy hogy nem tudtad? Nem kérdezted a barátodad?

- Hát de, de nem tudtam, hogy buléknak ilyen magas lesz az ár...

- Ember, a barátod!!!!! akkor tárgyald le vele!!!!!

- (duzzogás)

Ajjaj, nálam az első kiakadás megvan. Úgy ítéljük Gabival, hogy nem vesszük hasznát ennek a fiúcskának, így őt hagyjuk hátra, cuccok megőrzésére, mi pedig útnak indulunk tárgyalni.

3) útszéli kérdezgetések: drága.... Madzsit-hoz küldenek

4) Madzsit - 1. rész: frissen épül valami homestay-e, a már elkészült folyosón jutunk be hozzá a házba, ahol sok-sok ember sürög, forog, de a tulaj nem fellelhető. Egy 19-20 éves kissrác fogad minket, vele kezdjük az alkudozást. Szokásos standup, de vele meglepően könnyen meg az árcsökkentés, egész baráti. Teát kapunk, hajót csekkolunk! úúúú, gyönyörű vízen suhanó, minenki ámul és bámul. De tanultunk a legutóbbi hajóbérlésből (Karimunjawa-i bejegyzések), szerződést készítünk. Papíros elő és írjuk: 3 nap, 2 éj, 4 ember, hajóbérlés, guide, no kaja 875k/ fő. igen? igen! holnap ugyanitt 9:30-kor! juhúúúúúú, óriási a boldogság, Jan  el is kunyerál egy ünneplő cigit, mégiscsak remekül összedolgoztunk!

Szálláskeresés, a lehető legközelebb, ha lehet. Az tele van, de sebaj, a szemköztiben van hely és megengedik, hogy egy szobában 4-en legyünk, így fizetve 458ft-ot egy éjszakáért!

Gedő eltűnt, valamerre elindlt egyedül, hát mi is elhagyjuk a szállást, bele szeretnénk pillantani a 'városi' életbe!  Kikötő, warung sor, egy-egy bulé, semmi izgalom. Gedő hív, hol a frászban vagyunk, ő most be akar jutni a szobába. Ok ok, megyünk mindjárt, várj egy kicsit, te léptél le szó nélkül, btw. A helyzet 'súlyosságát' jól mutatja, hogy a visszafele sétán szuper rántott banánt találtunk, leültünk falatozni és a 2-diknál jutott eszünkbe: upsz, Gedő vár... :)

Kulcs lepasszolva, indulunk a másik irányba. Kedves kurvásan öltözött, helyi szinten gazdagnak kinéző lányok kínálják magukat a félhomályban, jah, magukat csak az alku után, az eredeti "termék" a nemzeti park látogatása. 9millióért. Azt már nem is kértettem, hogy fejenként gondolják ezt, vagy összesen, mert mindenképp veszettül drága, azért érdeklődünk, hogy mit tartalmaz a csomag.

-rendőrségen regisztrációt...wtf? minek?

-mert kell.

-ajjaj. csekk: bezony, a LP is írja, a legközelebbi kapitányságon be kell jelentkezünk, hogy mi itten nézünk állatokat. Jajj, mekkora maffia ez az egész.

Nincs baj, beugrunk emberünkhöz, hogy biztosak legyünk, ez is benne van a kialkudott árba.

A helyszín ugyanaz, az emberek mások.A korábbi homestay kőművesek valahol a háttérben falatoznak, kissrác sehol, a du-i teát hozó hölgy csak egy pillanatra tűnik fel, aztán nem kerül elő többé, de van Madzsit, a tulaj! Lelkesen érdeklődünk aggodalmunk felől, mire ő sorolja az árakat, mi mennyi, de ne aggójunk 1,5milla per főért meglesz minden. Nem, nem, nekünk már van hajónk, a tied! olcsóbban, más a kérdés!

- de nincs hajótok, nálam legalább is biztos nincs.

ez egy kibaszott maffia!!!!!

1,5 óra telik el, amikorra már az összes lehetséges érvrendszert bedobtam, még mindig 1,2millánál járunk, amiből vissza ad 200-t, ha jön még velünk 2 spanyol turista, akik még kérdésesek, késő este igazolnak vissza. Este f9 van. én már majdnem rábólintanék, de nem, menjünk vissza a sebhelyeshez, nézzük ott mi a szitu. Keressük Gedőt, informáljuk, kétségbeesett, de hívja a haverját, aki persze még bunkóbb lett du óta, lévén, hogy nyeregben érzi magát. ennek ellenére a házába invitál, ahol a baromi magas, bulé árak ismertetése után, nem éppen bájos csevelybe keveredik Jan-nal, aki már a rasszizmusnál tart és a bőrének hadonászós mutogatásánál, én meg pont köztük ülök, igen nagyokat nyelve.

Nem mondanám, hogy kényelmes szitu, konkrétan félek, de bízok ebben a katalánban. Mélyen a szemébe nézek és szavak nélkül próbálom tudatni vele, hogy vegyen egy mély levegőt, nyugodjon meg és hagyja abba a vitát, mert ez senkinek sem jó, mi fogjuk a végén megjárni.

Jan elhagyja a terepet, Gabi, aki eddig is csenben volt, szó nélkül utána, Gedő meg eddig is kint várakozott. Én maradok, ugyan sejtem, hogy veszett egy szituáció, valamiért nem tudok csak úgy elviharozni, próbálom nyugtatni a ring másik oldalát is. Belassultan nyugodt hangon mesélem, hogy Jan jó gyerek, csak más, majd érdeklődöm, hogy miért is ily nagy a különbség a bulé-indo árak közt. Btw én emlékszem ám, hogy más turistás helyeken is ez a bevett szokás: teljesen formálisan vállalják, hogy az indo belépő x, turista 5-10x. Szóval  a belépők dobják meg leginkább a költségeket, de ezzel persze nem azt mondom, hogy sebhelyes barátunk csupa rózsaszín cukormáz. Elköszönök, velem szent a béke, a többiekre inkább köpne egy nagyot.

A kinti események sem kevésbé izgalmasak. Gabit hallottam már bentről is kiabálni, de nem értettem mi a szitu. pedig egyszerű: Gedő. Kedvesen szólt, hogy erre neki nincs pénze. Ez túl sok, ennyiért nem jön velünk. Talán. Vagy mi. Mesés. Persze, hogy kiakadok, nem óhajtok vele túl sokat beszélni, mert komoly értelmi problémákkal küzdőnek gondolom. Más nem lehet, ha elindul egy ilyen túrára, aztán a felénél jön rá, hogy nincs is pénze...

avagy a b) verzió, ami végig a megérzéseim közt bujkált, hogy szegény srác végig azt várta, hogy mi kifizetjük neki a részét, hiszen legutóbb is így látogatta  a parkot, csak nem vette figyelembe, hogy tényleg nem két hetes turisták vagyunk, hanem ösztöndíjas éhenkórászok.

Amúgy meg jogtalan a sajnálatra vonatkozó igénye, ha nincs pénze, szerezzen nekünk olcsón hajót, azzal mindenki jól jár, csak MOZDULJON már meg érte!!! oh, sír és lelép, egyedül.

Mi hárman persze mégjobban összetartunk, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy legyen már végre egy hajónk. Legrosszabb eset a drága Madzsit, de még nem, még próbáljuk, mert össze fog jönni!

Elindulunk a szokásos parti utcán és kérdezgetjük kinek van bérelhető hajója. Nem telik el 10p megjelenik Gedő, hogy akkor ő mégis segít, nem engedi meg a nemes lelke, hogy egyedül hagyjon minket a bajban....milyen megható... de ez is csak egy formális szöveg, nulla tartalommal.

Mindenesetre értékelem, megköszönöm és gyakorlatilag ezzel a lendülettel ki is rugdosom a meleg kis madárfészekből, hogy akkor haladj és keress hajót! kérlek! :)

- egyedül????

-huh, mély levegő: igen!

- ő egyedül nem tud, nem képes rá.

Ekkor egy közepes beszéd érkezik tőlem, hogy ha nem jött volna rá, azért nem kapunk olcsón hajót, mert látják a bőrszínünket! Hiába van velünk (btw, ami nem segítség) a hajómaffiát nem érdekli. Az egyetlen esély, ha egyedül tárgyal, de értse meg, ez nem azért van, mert nem akarunk segíteni, csak, ugye így működik az ő drága országa...

5) random utcabéli: Gedő egyedül tárgyal, egész jó árral érkezik vissza.

kérdések: kaja van benne? és mondtad, h fehérek vagyünk? és a belépők?

válaszok: nem tudom. nem tudom. talán, nem tudom, talán talán talán talán

jajj, kis gólya, nem lesz ebből repülés, hordhatjuk neked a békákat haza életed végéig...

az eu-i tanács összeül, válságtervet kell kidolgoznunk 3 perc alatt. Papír elő, készül a checklist. no, Gedő, itt van, ezt mind kérdezd meg,írd le a válaszokat, ne mondd, hogy kik vagyunk, csak annyit, h barátok és legyél ügyes! ha baj van, írj smst. sok szerencsét!

6) Komoly tízpercek jöttek. Vagyis, az első 10p aggódás után, kiderül, hogy Janon az egyik csoporttársuk (lány) basa-nadrágja van, ami oldja a feszültséget... aztán sztorik mindenki életéből. Főleg Janéból, akiről kiderül, hogy az orvostudomány által ismert paraziták, bőrbetegségek jelentős hányadát kipróbálta az idők folyamán... Szívesen megosztanám a megdöbbenésem, miután csekkoltam a spanyol vagy olasz nevüket a wikipédián, de azt hiszem, már így is túl sokat írtam. Mára rendben van, erős egészséges, vagyis majdnem, de a mostani kis bajára már megkapta mind az én, mind Gedő tanácsát, így biztosan hamar átvészeli ezt is.

Már egy óra is eltelt, Gedő sehol, a tel-t nem veszi fel. Várunk és remélünk. és még mindig és mindig.

Aztán mégiscsak előkerül barátunk, csodás hírrel, megvan a hajó, az ember, a minden, lealkudta, hogy ne legyen szakács, de a tulaj nem tudja, h fehérek vagyunk... sebaj, most megyünk és szólunk neki. :)

A szerencse tényleg mellénk állt: egy végtelenül kedves bácsit fogtunk ki, jó angol tudással, mesés elmével és ismerettel a világról, pontosan a NP jegyirodájával szemben! Mosolyog, szerintem sejtette a turpisságot, de jófej, szól, hogy a belépőárak sajnos módosulnak, minden más marad. :))))))))))))))))))))))

Így 10 után, leírhatatlan a boldogságunk, maradunk is még dumcsizni vele közben pedig elszívjuk  az ünneplő egy szál kreteket.

hazafelé sokszorosan megköszönjük a magát megemberelő Gedőnek, tényleg nagyon jó munkát végzett, csak ne kellett volna az a 2 óra időveszteség, balhé és kiabálás, de így legalább unalomra nem jutott idő.

6) végeredmény: 735k fejenként (4 fős utazóközönség)
    tartalmazza: hajó, guide, belépők, tea, kávé, forró víz, kedvesség, báj, szakértelem:)
    nem tartalmazza: kaja

Alvás előtt még egy kis üveg, szintén ünneplésre pozícionált probiotikus joghurt jön, majd sarkok számolása és alvás...

folyt köv.

Kalimantan/Borneo 4.

Az ünnep

Persze, hogy nem 7-es az a kelés!!! 5:50kor riadok arra, hogy már mindenki ébren, jönnek-mennek, öltöznek, készülődnek. Értelemszerűen nem kérdezek rá, de vagy illendőségből nem keltenek minket, vagy talán annyira nem boldogok, hogy keresztényként betesszük a lábunkat az ő ünnepükre. - ez utóbbit bukták, túlságosan kíváncsiak vagyunk.

Mutatom az egyik ibunak (anyu), hogy mit tudok felvenni: nézze csak! hosszú az ujja, biztosan jó lesz, de erre elviharzik és  két fekete ruhával tér vissza... oh, hát még jobb, kevésbé lógunk ki a tömegből, meg legalább megint valami nagyon helyit próbálunk ki.

Reggeli tea, száraz süti, egy toast kenyér a pocakokba és máris úton a mecset felé. f7 lehet, de úgy érzem késésben vagyunk, mindenki nagyon mondja, hogy haladjunk, haladjunk. A kocsiban Gedő jelzi, hogy nem jó ám a sál a fejemen, mert alul kilóg a hajam, vagyis pont a legfőbb szabályt nem tartom be! :( jójó kötöm már másképp, csak még nem éreztem rá a muszlim létre... btw a bokám is kilóg, kissé magasabb vagyok az itteni átlagnál, így  a ruha egy csöppet rövidnek bizonyul, de ez pl. senkit sem zavar.

Az ünnep amúgy eredendően állatáldozásról szól. A családok állatokat áldoznak fel, általában borjút, tehenet, kecskét, hogy aztán jól megsüssék és egy részét családi körben elfogyasszák, egy másik részét pedig a szegényeknek adják. Szerintem pont jókor csöppentünk a család életébe, lévén, hogy jelen esetben mi ebbe a 2-es kategóriában tartozunk. 
Eredendően arról emlékeznek meg, hogy Ábrahám kész volt feláldozni a fiát, innen is a név: Áldozati ünnep - Eid al Adha.

Közben már a mecset bejáratánál járunk, fiúk és lányok külön-külön ajtón lépnek be, vagyis ez túlzás, mert olyan sokan vannak, hogy mi már be sem férünk.  Kint maradunk a lépcsőn, de szigorúan kelet felé nézve térdelünk, így figyeljük a többieket. Mindenki saját szőnyegen, többnyire fehér lepel alatt mormolja az indonéz részeket. Úgy tűnik az arabot az imavezetőn kívül senki nem vállaja be.

Az időjárás, a korai óra ellenére gyorsan melegszik. A mecset körül nagyon erős a köd, vagy a por, vagy annak a keveréke, mert már bőven elmúlt 8 óra mégsem akar feloszlani.

Hupsz, vége lehet az első résznek, mert a fehér leplek lekerültek, maradtak az alattuk lévő színes öltözetek, de a leborulásokból még maradt pár, azokat végzi itt mindenki szorgosan.

Aztán vége a ceremóniának, jön a fényképezős rész, 'közös képet buléval!' felkiáltással. Szerencsére nem akar mindenki egyéni fotót, így egész gyorsan végzünk a kisebb zászlóaljal, és máris terelnek minket enni a helyi egyházi vezetőhöz. Ő az első, aki óriási házban lakik, közel a mecsethez, így sétálhatunk is, végre nem kell autót használni. Egy garzon méretű nappaliban fogad minket, ahol soto-t (csirkeleves, 10 féle levesbetéttel) kapunk. A leves igen jó, de a benne lévő gőzölt rizzsel valami nem stimmel, úgy érzem nem mai, így inkább anélkül fogyasztom el.

Helyette: kesudió 5 l-es befőttes üvegben? - jöhet!:)

Ezt követően jön az áldozás. Valóban nem szép látvány, ennek ellenére a gyerekek is élvezettel nézik, boldogan rohangálnak a felnőttek között, ügyet sem vetve a helyzet tragikus oldalára. Egyesével felvezetik az állatokat, kötözik őket és oldalukra döntik, hogy ne tudjanak ellenálni a rájuk leső balsorsnak. Imát mondanak felette, majd mossák a hosszú, lapos pengés, fanyeles kést, ami számora egy nagyra nőtt tortanekő lapátra hasonlít, szúrásra a legkevésbé alkalmas tulajdonságokkal, de úgy tűnik, itt nem is ez a módszer: ütőeret vágnak, hosszú mozdulatokkal...

Gabi és Jan nehezen bírja és én sem vagyok a legboldogabb, de azért figyelem az eseményeket. Amúgy sem nekünk a legnehezebb: a boci az, aki kitartóan néz és egészen csendesen szenved, egészen addig amíg le nem takarják a fejét egy fehér lepellel és el nem veszti az utolsó szívdobbanástól kapott erejét.

Kivéreztetés, nyúzáz, feldolgozás következik, de ezt már nem várjuk meg, állatkínzás-húsfogyasztás-vegetarianizmus témákkal dobálózva indulunk a családlátogatásra, ami jelen esetben a 80 éves nagyi, ő vár minket valami harapnai valóval.

A nagyi a baloldali.  sok évesen, lazán kis léptekkel rohangálva és kellemesen mosolyogva. 

A menü: üdítő, tea, és a káros rágcsálnivalók minden lehetséges formája:) Kekszek, krupuk, mogyoró és babapiskóta a főbb irányvonal. Gyerekek, nagynénik, unokatesók ülnek velünk az előszoba/folyosón és igen alap beszélgetéseket folytatunk, mígnem fel nem dobják, hogy az egyik nagybácsi kártyaolvasó, akarjuk-e, hogy meséljen nekünk? Jan és én kapásból rávágjuk, hogy persze, miért ne? Gabi hezitál, de azért átsétál velünk a vendégeknek fenntartott ülő alkalmatosságra, hogy ott lássuk  meg a jövőnket. Végül mind a 4-en kaptunk intelmet és homályos információkat egészen személyre szabottan, de nem meglepően igen általánosan. Mindenesetre európai férjem lesz, Gabinak is, de neki talán több is, Gedőnek ikrei, Jannak meg 4 porontya, amire reagálva nem tudja magában tartani, hogy az is lehet, hogy neki van már valamerre egy, lévén, hogy bankban tartogat egy adagot az ehhez szükséges anyagból... na, ez nem éppen ünnepi muszlim téma, de borzasztó nagy szerencsénkre a lefagyott, kissé goromba arcok után, lazán veszik a nem kért információt és gyorsan más irányba terelik a beszélgetést.

Aztán az autóban hazefelé sem jutunk mérföldekkel messzebb a korábban érintett témától, ismét feljön a 'plus-plus' esete, amiről korábban megtudtuk, hogy itt a happy ending-es masszázst jelenti (massage plus-plus), de kifinomult humorérzék nélkül egy egésznapos viccesnek vélt elfoglaltságot jelent mindenhez hozzáilleszteni, ami él és mozog.

Otthon semmittevés.  Felmerül, hogy délután hajózgathatunk, aminek nagyon örülök, a vízről minden város egy másik arcát mutatja.

Ám probléma adódik, Gabi megint beteg. Hányással küszködik, meg talán minimális lázzal, gyengeséggel. Mi a malária ellenes gyógyszerre gyanakszunk, annak vannak ilyen kedves meglepetései, az orvosnak tanult Gedő viszont először a tegnapi alkoholra fogja, amitől én is röhögök nem csak Gabi, aki rendes lengyel lányként otthon komoly fogyasztója a helyi vodkáknak. Aztán a dokibácsi olyan elméletet is gyárt, hogy Lengyelországban iszik túl sokat Gabi, itt viszont nem, talán az a baj... na, én ekkor döntök úgy, hogy probléma esetén nem kérek az ő tanácsaiból. Biztos rengeteget tanult értük és egy megszeppent indonéznek biztosan működnek is, én maradok a saját (persze korán sem biztos, hogy helyes) okfejtéseimnél.

Abban egyezünk meg, hogy Gabi marad pihenni, Gedő meg vele, mert ha hirtelen rosszul lenne, kell, hogy valaki értse a dolgát, így ő nem engedheti meg magának most a pihenést, vigyáznia kell erre a pici törékeny teremtésre.

Tényleg nem érzem magam szívtelennek. Megkérdeztem Gabit mit akar, kórházat, pihenést, gyógyszert? pihenést és ha nem múlik, kórházat. Okés. Akkor mi Jannal azért lelépünk hajózni és ha visszajöttünk újratárgyaljuk az esetet.

A helyi fiúk nagy spanokkal rendelkezhetnek a városban, csak úgy lett egy hajó, kapitánnyal teljesen ingyen. Végre működik valami problémagyártás nélkül, csak úgy, spontán!

A kapitány bácsi

A kikötő ronda, mint mindenhol: düldedező faviskók, mellete egészen tiszta hotel, faviskó, kikötői épület, a helyi A38 :)...stb. Ahogy távoldodunk tőle már csak a viskók maradnak, mindegyik egy-egy klotokkal (hosszú hajvóal) és fürdőszobával (vízbe pottyantós wc) kiegészítve.

A folyó másik oldala sokkal tisztább, csak néhányan laknak ott, úgy tűnik többnyire fa- és földkitermelés zajlik, némi benzinkereskedéssel karöltve.

Közben elkészítjük barátságunkat megörökítő fotóinkat és lassan csorgunk haza. Kisebb spanolás a kikotőben, főleg a fiúk oldaláról én addig a szemétállapotot örökítem, majd autó és újból családi közeg.

Kapunk még egy elképesztően finom vacsorát, majd csomagolunk is, holnap mindenkinek munka, a távolról érkezőknek is, akik történetesen Pankalanbuun laknak, tökéletes útirányban a nemzeti park felé, így csatlakozhatunk hozzájuk az éjszakai 3,5 órás autóúton! :)

Robogás, frissítő megállás, cigizés és elképesztű huzat produkálás sorozata szinesítette az amúgy túlzás nélkül hullámvasúthoz hasonlítható utazást, ami nem panaszkodás, tényleg örülünk az ingyen fuvarnak, csak ugye ragaszkodom a valósághű ábrázoláshoz. :)

Szóval az alvás csak módjával ment, de hajnali 1 körül megérkeztünk és egyöntetű szavazással döntöttünk, itt maradunk, ilyen későn semmi esélyünk továbbjutni Kumaiba, ahol Gedő lakik, oda majd holnap indulunk, frissen és üdén.

Kalimantan/Borneo 3.

Sampit

Újak a hajnali imára hívó hangok, így felébredek rájuk, de szerencsére hamar visszaalszom, így a sertepertélés ébreszt valamikor 7-8 körül. Ismerkedés a családdal, 2. kör. Közben reggeli, édes toast kenyérrel, babapiskótával, ananász lekvárral és sűrített tejjel!! Ez máris pozitív, nem rizs!:) Azért mindenki nyúzott, de jó a hangulat, Chandra tesója és unokatesói szóval tartanak minket. Kapunk instant kávét is, de kiszúrok valahol egy valódinak tűnő adagot, így lelkesen érdeklődöm, hogy azzal mi újság van. Ők olyat ritkán isznak, de ha gondolom, kipróbálhatom. Persze! hogy készül??? - ááá lassan, ezért nem isszuk... Szerintem most van időnk,  szóval jöjjön csak!

Pohár. sűrített tej. 2tk kávé. forró víz és cukor. kavar, váááár, amíg a kávé az aljára megy, majd gyengéden leszürcsölhető a zaccmentes rész.
Gyerekkorukban bizonyára a baristák is így csinálják:)

A délelőtt elmegy a tusolással, friss ananász evéssel, programegyeztetéssel, újabb közös fotók készítésével.

Dél körül nekivágunk a nagy útnak, megnézünk egy közeli tavat, ott ebédelünk, majd haza. Remek! ez így pont jó!

Mi 'fiatalok' megyünk egy autóval, a szülős csapat egy másikkal. Ugyan itt az autók többsége 7 személyessé bővíthető, az a gyanúm, hogy ezt elég lazán veszik- szükség esetén akár 8-9 embert is beszuszakolnak.

Elsőre Sampit is élhetőbbnek tűnik Semarangnál. Többnyire lapos a felszín, így bátor biciklistákba lehet bukkanni, szigorúan 60+-os, kissé remegő kezű idősekkel a kokpiten. Cukkerek, őket nem érdekli sem a balra tarts, sem egyetlen jótanácsként működő kresz szabály.

Elhaladunk egy épp épülő mecset mellett, mely a sziget egyik legnagyobbika lesz. Mondtam már, hogy kezdem megutáni azt a szót, hogy 'egyik'? Bármilyen statisztikai tévedést, pontatlanságot halványítani lehet vele, ezzel pont a lényeget elveszítve... No de a lényeg: számomra úgy tűnik, napjainkban is igen erős a verseny az iszlám és a kereszténység közt, ami mi másban mutatkozna meg leginkább, mint a megalomániában. Az ország egész területén fellelhető a 'ki tud nagyobb imahelyet építeni' játék, ezzel gazdagítva a városokat újabb és újabb építményekkel. Csak az odajutás nincs megoldva, de az nem baj. Vagy szeméttel van körülvéve, vagy vízzel, de ez mind sokadlagos probléma, ha megmutatható, hogy milyen nagyvonalúak a hívőikkel....

A játék mostani állása szerint persze a mecsetek vannak élen, de azért a templomok is szép számban reprezenálják magukat.

Időközben megérkeztünk a tóhoz, amit annyira vártunk.  ööö, szép szép, de hisz ez mesterséges. Ez kb egy rendbehozott bányató, ami 5-8perc alatt körbe járható...mosolygás!:) figyelnek. Akkor keressünk valami érdekeset! a víz! váó. barna. Már a tengeren is láttam, hogy volt egy rész, ahol nem a megszokott kék árnyalata volt alattunk, hanem valamiféle barnás-sárgás lötty, amit nem tudtam mire vélni. Szennyezés? vagy ez természetes? Gedő nem tudott válaszolni, annyit mondott, hogy a folyóból jön, ami lehetséges, de amikor kérdezrem, még baromira messze voltunk a partoktól…

Szóval a szín ugyanaz, az indok meg még mindig kérdéses. Jant hamar elveszítjük, snorkellingel a 70cm-es mélységben. Hiába, az érdeklődése a természet iránt, a reménytelen szituációkban is hajtja őt :)

Ezalatt mi aggódunk helyette is, nehogy elkapja őt egy vérszomjas krokodil:)

Séta az egyik kis bungallóhoz, ebéd, pihenés, beszélgetés. Tudom, hogy nem szép dolog valaki gyengeségét kifigurázni, de akkor is mókás! Ráadásul nem én kezdem, hanem Gabi az aki javítja Jan angolját:) De nem is értem miért, ugyanis a folyamatos ismétléssel, bármilyen helyzetben mosolyt fakaszt a  fírszt(first) és a túrn (turn), ezzel jolly joker poénokat biztosítva a túránk folyamán.

Ebéd után szétválnak útjaink, a fiatalság autója a piacot látogatja meg. Átlagos vegyes piac helyi elemekkel díszítve. A pumpák és zsinórok mellett jól megférnek a dayak fegyverek, a friss halak mellett a kevésbé frissek, a szárítottak, sózottak, a csirkék, birkák, borjúk és gyümölcsök. Nem gondolnám, hogy nem jár erre turista, mégis akkora vihart kavartunk az eladók körében, hogy kb 15 percig nem engedtek mozdulni a telefonjaik objektívje elől.

Eredetileg gyümölcsöt akartunk itt venni a kedves befogadó családnak, de azt mondták a srácok, azt majd máshol, mert a piacon mindneki drágább. Magunknak is jó lett volna valami vitamindús, de arról is lebeszéltek, mondván, hogy elvisznek valami kisbüfébe, ott lesz  a tutiság.

Kisbüfé:

Menü:

jég+gyümölcs+ a förtelmes gumikockáik + sűrített tej (talán)

Amíg várjuk, hogy elkészüljenek a fejadagok, Jan mutatványozik nekünk: fára mászást mutatott be 2 különböző 'nehézségű'fán, de szerencsére még a tűzoltók kiérkezése előtt le lehetett csalogatni az épp elkészült majdnem bólével. :)

Az íztelen zselékockákat csak a helyiek eszik, mi diszkréten tartogatjuk őket háborús időkre, de máskülönben frissítő volt a délutáni nasi.

Sátorfa szedés következik és egy folyóhoz indulunk, kicsit távolabb a várostól. Útközben beszerzünk egy óriási dinnyét a szülőknek, de mellékesen meg kell jegyeznem, hogy kb magyar árakon engedtek át tulajdonunkba... de persze jelen esetben így is okés az üzlet, csak felettébb fura. Napokkal később tisztázódott le bennem, hogy Kalimantán mezőgazdasága csak néhány dologra fókuszál, a helyiek szerint a talajszerkezet miatt. Ami van: ananász, kőolaj, pálma és rizs minden mennyiségben.

Ezután megérkeztünk a kreatívan elnevezett Sampit folyóhoz, ami a korábbi tapasztalatokhoz képes, egész tisztának tűnik! ugyan hozzá kell tennem, hogy kevesen laknak a híd közelében, ez lehet az oka viszonylagos tisztaságnak. A víz itt is amolyan Tiszás, felkavart iszapos, már-már sárfolyamnak mondaná. A sodrás felülről közepesen erősnek tűnik, talán pont ez okozza a sárosságot.

Amíg itt tartózkodunk, a híd megtelik élettel: fiatalok bandáznak motorral, kismotros kajáldák települnek a 2-2,5 sávos útra, és presze mi is parkolunk, szóval a forgalom igen hamar lassulásra kényszerül. Egy hosszabb keresztbefotózás után kiötlődik, hogy a naplementét máshol nézzük, méghozzá a közeli reptéren, így visszaülünk az autóba és indulunk tovább.

A reptér fogalmát azt hiszem elég lazán kezelik itt Kalimantánon, mert gyakorlatilag egy hosszú, amúgy egészen új betoncsíkra érkezünk: elkerítés nincs, biztonsági apparát nincs, még egy őr sem, aki elterelne minket, meg azt a 10-15 gyereket, akik élvezik  a környék legjobb aszfaltját...

A reptér egyébként működik, napi több gép is jár errefelé, legalább is a foglalási oldalak adatai alapján, így igen érdekes, hogy az esti műszak hiányában gyerkőcök foglalhatják be a területet.

Jan harcművészeti bemutatót tart, úgy spontán, kérés nélkül, de mivel érdekesnek tűnik, én is beszállok a gyakorlásba.

A fények hamar elfogynak, közvilágítás pedig itt sincs, így megyünk haza, otthon már vár minket a családi idill.

Anyuk főzni kezdenek, apuk tv-t néznek és cigiznek:) szép leosztás... de már mosom is a kezeimet és beállok a társadalmi elvárásnak (és a kíváncsiságomnak) megfelelően a női szakaszba. Beszélni még mindig nem tudok, marad a józanészre támaszkodás, a mutogatás és a korábbi konyhai tapasztalatokra való építés.  

Megkapom a Sambal készítést, ami itt a csípős szószt jelenti, azt amit szinte mindig tálalnak, bármi mellé, nehogy véletlen egy ételt is normál ízében kelljen elfogyasztni és amit minden család, kifőzde és város egy kicsit másképp csinál. Itt wokban sütik hozzá a  shalott hagymát a chilli paprikát, majd én krémesítem a lapos mozsáron, sóval és nátriumglutamáttal. Közben grillen sütnek valami óriásbabot héjában, tofut olajban, valamint újramelegítik a halakat, amit úgy sejtem napközben sütöttek szintén grillrácson, lassú tűz felett. Még uborkát karikázok és máris ülünk az asztalhoz.

Csoportkép, köszönet, dinnyeátadás, majd vacsora. Minden isteni!

Vacsora után kimozdulunk, lévén, hogy holnap ünnep lesz, most hétfőn is lehet. Az én legnagyobb örömömre itt kávézókba járnak este a fiatalok, kocsmázni ugyebár csak kiskapukkal lehet. Hogy megadjuk a módját, olyan helyet választunk, ahol KÁVÉÉÉÉÉ van!:)))) Én itt vesztem el, (na jó, meg ott, hogy wifit is kínál az amerikaias kávézó...). Szívemre téve a kezem,nem tudom megmondani, hogy milyen témák forogtak az este folyamán. Csak néha-néha kapcsolódtam be a beszélgetés fonalába, a fennálló időben, a kávé térképet nézegettem, a pincéreket faggattam, hogy honnan, milyen kávét használnak, az 'I need coffee' italomat élveztem  és többnyire otthoniakkal kommunikáltam.

11 vagy talán éjfél körül zárt a hely, így át kellett telepednünk egy garázsbárba, ahol meglepően nyugati alkoholokat, dohányárut, hamis fegyvereket árultak. Jó ideig tartottam magam, aztán úgy gondoltam, mégiscsak bevállalok egy dobozos, 0.33-as Heinekent Gabriellával megosztva... - féktelen egy buli:)

Ezt követően a srácok berendeltek még egy Bintangot (indonéz sör) és egy korábbi maradékkal együtt kancsóba töltötték, majd feles poharakba mérték. Megjegyezném, a helyiek is bőven kivették a részüket az alkoholizálásból, de azért amint a mellékelt ábra mutatja, egy otthoni melós kocsmában nemigen vennének emberszámba minket ezzel a fogyasztással. 

2 óra felé döntöttünk hazaindulni, Gedőt kérdezem, hogy holnap mikor kell kelni, hogy részt vehessünk az ünnepi szertartáson. Hablatyolás után azt mondja 7-kor, amire bólintok, de nem igazából hiszek el, valaki korábban talán f6-t említett, de nem értettem pontosan... Na, de biztos keltenek, így nem aggódok, inkább csendben elalszom.