Kalimantan/Borneo 4.

Az ünnep

Persze, hogy nem 7-es az a kelés!!! 5:50kor riadok arra, hogy már mindenki ébren, jönnek-mennek, öltöznek, készülődnek. Értelemszerűen nem kérdezek rá, de vagy illendőségből nem keltenek minket, vagy talán annyira nem boldogok, hogy keresztényként betesszük a lábunkat az ő ünnepükre. - ez utóbbit bukták, túlságosan kíváncsiak vagyunk.

Mutatom az egyik ibunak (anyu), hogy mit tudok felvenni: nézze csak! hosszú az ujja, biztosan jó lesz, de erre elviharzik és  két fekete ruhával tér vissza... oh, hát még jobb, kevésbé lógunk ki a tömegből, meg legalább megint valami nagyon helyit próbálunk ki.

Reggeli tea, száraz süti, egy toast kenyér a pocakokba és máris úton a mecset felé. f7 lehet, de úgy érzem késésben vagyunk, mindenki nagyon mondja, hogy haladjunk, haladjunk. A kocsiban Gedő jelzi, hogy nem jó ám a sál a fejemen, mert alul kilóg a hajam, vagyis pont a legfőbb szabályt nem tartom be! :( jójó kötöm már másképp, csak még nem éreztem rá a muszlim létre... btw a bokám is kilóg, kissé magasabb vagyok az itteni átlagnál, így  a ruha egy csöppet rövidnek bizonyul, de ez pl. senkit sem zavar.

Az ünnep amúgy eredendően állatáldozásról szól. A családok állatokat áldoznak fel, általában borjút, tehenet, kecskét, hogy aztán jól megsüssék és egy részét családi körben elfogyasszák, egy másik részét pedig a szegényeknek adják. Szerintem pont jókor csöppentünk a család életébe, lévén, hogy jelen esetben mi ebbe a 2-es kategóriában tartozunk. 
Eredendően arról emlékeznek meg, hogy Ábrahám kész volt feláldozni a fiát, innen is a név: Áldozati ünnep - Eid al Adha.

Közben már a mecset bejáratánál járunk, fiúk és lányok külön-külön ajtón lépnek be, vagyis ez túlzás, mert olyan sokan vannak, hogy mi már be sem férünk.  Kint maradunk a lépcsőn, de szigorúan kelet felé nézve térdelünk, így figyeljük a többieket. Mindenki saját szőnyegen, többnyire fehér lepel alatt mormolja az indonéz részeket. Úgy tűnik az arabot az imavezetőn kívül senki nem vállaja be.

Az időjárás, a korai óra ellenére gyorsan melegszik. A mecset körül nagyon erős a köd, vagy a por, vagy annak a keveréke, mert már bőven elmúlt 8 óra mégsem akar feloszlani.

Hupsz, vége lehet az első résznek, mert a fehér leplek lekerültek, maradtak az alattuk lévő színes öltözetek, de a leborulásokból még maradt pár, azokat végzi itt mindenki szorgosan.

Aztán vége a ceremóniának, jön a fényképezős rész, 'közös képet buléval!' felkiáltással. Szerencsére nem akar mindenki egyéni fotót, így egész gyorsan végzünk a kisebb zászlóaljal, és máris terelnek minket enni a helyi egyházi vezetőhöz. Ő az első, aki óriási házban lakik, közel a mecsethez, így sétálhatunk is, végre nem kell autót használni. Egy garzon méretű nappaliban fogad minket, ahol soto-t (csirkeleves, 10 féle levesbetéttel) kapunk. A leves igen jó, de a benne lévő gőzölt rizzsel valami nem stimmel, úgy érzem nem mai, így inkább anélkül fogyasztom el.

Helyette: kesudió 5 l-es befőttes üvegben? - jöhet!:)

Ezt követően jön az áldozás. Valóban nem szép látvány, ennek ellenére a gyerekek is élvezettel nézik, boldogan rohangálnak a felnőttek között, ügyet sem vetve a helyzet tragikus oldalára. Egyesével felvezetik az állatokat, kötözik őket és oldalukra döntik, hogy ne tudjanak ellenálni a rájuk leső balsorsnak. Imát mondanak felette, majd mossák a hosszú, lapos pengés, fanyeles kést, ami számora egy nagyra nőtt tortanekő lapátra hasonlít, szúrásra a legkevésbé alkalmas tulajdonságokkal, de úgy tűnik, itt nem is ez a módszer: ütőeret vágnak, hosszú mozdulatokkal...

Gabi és Jan nehezen bírja és én sem vagyok a legboldogabb, de azért figyelem az eseményeket. Amúgy sem nekünk a legnehezebb: a boci az, aki kitartóan néz és egészen csendesen szenved, egészen addig amíg le nem takarják a fejét egy fehér lepellel és el nem veszti az utolsó szívdobbanástól kapott erejét.

Kivéreztetés, nyúzáz, feldolgozás következik, de ezt már nem várjuk meg, állatkínzás-húsfogyasztás-vegetarianizmus témákkal dobálózva indulunk a családlátogatásra, ami jelen esetben a 80 éves nagyi, ő vár minket valami harapnai valóval.

A nagyi a baloldali.  sok évesen, lazán kis léptekkel rohangálva és kellemesen mosolyogva. 

A menü: üdítő, tea, és a káros rágcsálnivalók minden lehetséges formája:) Kekszek, krupuk, mogyoró és babapiskóta a főbb irányvonal. Gyerekek, nagynénik, unokatesók ülnek velünk az előszoba/folyosón és igen alap beszélgetéseket folytatunk, mígnem fel nem dobják, hogy az egyik nagybácsi kártyaolvasó, akarjuk-e, hogy meséljen nekünk? Jan és én kapásból rávágjuk, hogy persze, miért ne? Gabi hezitál, de azért átsétál velünk a vendégeknek fenntartott ülő alkalmatosságra, hogy ott lássuk  meg a jövőnket. Végül mind a 4-en kaptunk intelmet és homályos információkat egészen személyre szabottan, de nem meglepően igen általánosan. Mindenesetre európai férjem lesz, Gabinak is, de neki talán több is, Gedőnek ikrei, Jannak meg 4 porontya, amire reagálva nem tudja magában tartani, hogy az is lehet, hogy neki van már valamerre egy, lévén, hogy bankban tartogat egy adagot az ehhez szükséges anyagból... na, ez nem éppen ünnepi muszlim téma, de borzasztó nagy szerencsénkre a lefagyott, kissé goromba arcok után, lazán veszik a nem kért információt és gyorsan más irányba terelik a beszélgetést.

Aztán az autóban hazefelé sem jutunk mérföldekkel messzebb a korábban érintett témától, ismét feljön a 'plus-plus' esete, amiről korábban megtudtuk, hogy itt a happy ending-es masszázst jelenti (massage plus-plus), de kifinomult humorérzék nélkül egy egésznapos viccesnek vélt elfoglaltságot jelent mindenhez hozzáilleszteni, ami él és mozog.

Otthon semmittevés.  Felmerül, hogy délután hajózgathatunk, aminek nagyon örülök, a vízről minden város egy másik arcát mutatja.

Ám probléma adódik, Gabi megint beteg. Hányással küszködik, meg talán minimális lázzal, gyengeséggel. Mi a malária ellenes gyógyszerre gyanakszunk, annak vannak ilyen kedves meglepetései, az orvosnak tanult Gedő viszont először a tegnapi alkoholra fogja, amitől én is röhögök nem csak Gabi, aki rendes lengyel lányként otthon komoly fogyasztója a helyi vodkáknak. Aztán a dokibácsi olyan elméletet is gyárt, hogy Lengyelországban iszik túl sokat Gabi, itt viszont nem, talán az a baj... na, én ekkor döntök úgy, hogy probléma esetén nem kérek az ő tanácsaiból. Biztos rengeteget tanult értük és egy megszeppent indonéznek biztosan működnek is, én maradok a saját (persze korán sem biztos, hogy helyes) okfejtéseimnél.

Abban egyezünk meg, hogy Gabi marad pihenni, Gedő meg vele, mert ha hirtelen rosszul lenne, kell, hogy valaki értse a dolgát, így ő nem engedheti meg magának most a pihenést, vigyáznia kell erre a pici törékeny teremtésre.

Tényleg nem érzem magam szívtelennek. Megkérdeztem Gabit mit akar, kórházat, pihenést, gyógyszert? pihenést és ha nem múlik, kórházat. Okés. Akkor mi Jannal azért lelépünk hajózni és ha visszajöttünk újratárgyaljuk az esetet.

A helyi fiúk nagy spanokkal rendelkezhetnek a városban, csak úgy lett egy hajó, kapitánnyal teljesen ingyen. Végre működik valami problémagyártás nélkül, csak úgy, spontán!

A kapitány bácsi

A kikötő ronda, mint mindenhol: düldedező faviskók, mellete egészen tiszta hotel, faviskó, kikötői épület, a helyi A38 :)...stb. Ahogy távoldodunk tőle már csak a viskók maradnak, mindegyik egy-egy klotokkal (hosszú hajvóal) és fürdőszobával (vízbe pottyantós wc) kiegészítve.

A folyó másik oldala sokkal tisztább, csak néhányan laknak ott, úgy tűnik többnyire fa- és földkitermelés zajlik, némi benzinkereskedéssel karöltve.

Közben elkészítjük barátságunkat megörökítő fotóinkat és lassan csorgunk haza. Kisebb spanolás a kikotőben, főleg a fiúk oldaláról én addig a szemétállapotot örökítem, majd autó és újból családi közeg.

Kapunk még egy elképesztően finom vacsorát, majd csomagolunk is, holnap mindenkinek munka, a távolról érkezőknek is, akik történetesen Pankalanbuun laknak, tökéletes útirányban a nemzeti park felé, így csatlakozhatunk hozzájuk az éjszakai 3,5 órás autóúton! :)

Robogás, frissítő megállás, cigizés és elképesztű huzat produkálás sorozata szinesítette az amúgy túlzás nélkül hullámvasúthoz hasonlítható utazást, ami nem panaszkodás, tényleg örülünk az ingyen fuvarnak, csak ugye ragaszkodom a valósághű ábrázoláshoz. :)

Szóval az alvás csak módjával ment, de hajnali 1 körül megérkeztünk és egyöntetű szavazással döntöttünk, itt maradunk, ilyen későn semmi esélyünk továbbjutni Kumaiba, ahol Gedő lakik, oda majd holnap indulunk, frissen és üdén.