Karimun Jawa kiruccanás 3.

1st Day

Megállapodás: tali reggel 7-kor a lakás előtt, mert f8kor találkozunk valami halásszal, aki hajózni visz minket.

Valóság: 7-kor még zajt sem hallattak a fiúk, így mi sem kapkodtunk túlságosan.

Jan beteg, nála most van csúcson a gyomorfertőzés, eléggé le van gyengülve, de mindenképp hajózni akar. Reggeli a krumplis helyen, (10p séta tőlünk) ahol bevállaltam két tükörtojást abban reménykedve, hogy az ott dolgozó szakács(nő) reggeli műszakos.

kb. 9-re szedelőcködtünk össze és elindultunk  a kis halászkikötő felé. Persze a megbeszélt halász nem volt ott, vagy mást értett a nyelvek erdejéből, amit a fiúk használtak, vagy csak szimplán megunta a várakozást, így alternatív megoldás után kutattunk.

De épp ott takarított hajót egy kisrác, vele próbáltunk kommunkálni és ő ajánlkozott, hogy az apjával elvisznek minket 3 szigetre.

Megállapodás (indonézül): 400-ról 350-re lealkudott hajóbérlés, 3 sziget, visszaérés este 5-re.

ok! induljunk!

Az apa fia nem ám a mosolygós fajta indonéz, marcona és depresszív mind a kettő, pedig nem vártunk ám pompomos szigetbemutatót, de lehetnének boldogabbak, hogy egy napi könnyű munkát kaptak tőlünk...

Lólépésben hagytuk el a kikötőt, hogy ne akadjunk fel a sekélyebb helyeken és így pont elhaladtunk egy ajánlott homestay mellett, ami a vízre épült és nekem igen erős elhatározásom, hogy a magasabb ára ellenére, ott töltsünk egy éjszakát... (ezt még a többieknek csak finoman adagolom, mert ők a vadkempingezést tervezgetik valamelyik sziget strandján)

Egy motorleállás és rövid pöfögés után megérkeztünk az első szigetre: zöldeskék víz, messziről sárgásfehérnek tűnő homok és sok-sok szélben lengedező pálmafa fogadott minket. Sajnos a parttól csak messze tudtunk megállni, korallok hada van alattunk, amiben nem szeretnének fennakadni hajóskapitányaink, így a fényképező szabadságát tölti a táskában, míg én snorkellingelek egy kicsit. Közben megy a tanakodás, miként jussunk ki a partra a szúrós korallzátonyon és tengerisünökön át, mert csak én gondoltam úgy, hogy talán egy ilyen helyen elkél valamilyen vízicipő alkalmatosság...

Jan mezítláb és a fényképezőgépével próbálkozik. David és Ervin tangapapucsban, Gabriella bőr, magasszárú szandálban.

Lássuk az eredményeket:

a tangapapucsosok folyton elhagyták védelmi eszközüket,  sem letámaszkodni nem tudtak, sem kézzel megkapaszkodni, hogy rendesen helyreigazítsák őket, így időbe telt míg kiértek és elszenvedtek néhány korallsérülést.

A bőr szandi jól tart, de a sós víz igencsak eszi, kinyúlt, megkeményedett és kifehéredett, de még használható egy jó alapos csapvizes mosás után.

Jan... sebek, szúrások hada, néhány fröccs a fotóstáskán, de élve kiért és végülis mi mindannyian az ő képeit fogjuk használni, így most azt mondom: minden elismerésem!!! :)

nekem cipőben könnyű pálya volt, ugyan a 3. méteren egy korall kivágta a cipő orrát, más bajom nem esett, boldog 'hajótöröttként' értem a Paradicsomba.

Pancsolás, előre sejthető napégés okozta sérülések, feldolgozhatatlan szépségű táj és visszafele egy-két korallsérüléssel gazdagabban indultunk a következő állomásra. Kaja megint csak nálam volt, így nyammogtuk a kekszemet, mígnem megérkeztünk ide:

Na nálam ez a sziget győzött! Ugyan itt nem voltak korallok, a halak is távoltartották magukat tőlünk, mégis a víz kristálytiszta kéksége és a homok fehérsége mély nyomokat hagyott az emlékezetemben.

Minden vakít, hiszen a nap épp delel, de ez senkit sem zavar, körbesétáljuk a néhány száz m2-es területet. Találtunk két bódét, nem tudom milyen gyakran tanyáznak ott emberek, de utólag kiderült, ők valami őrző-védő egyesület, mert parkolási díjat kellett fizetnünk nekik, mintegy 750Ft értékben.

Továbbsétálva egy csapat indonézbe botluk, akik egy holland lánnyal piknikeznek itt. Jófejek, egy halat rizzsel felajánlanak 3-unknak :) (Jant rögtön az elején elvesztettük, ő elindult gyalog/úszva világot látni, de azt mondta időre jön. -óra nincs nála. Ervin pedig egyedül fényképezget valamerre) A hal, rendkívül jó volt! Kellemesen átfüstölődött a kókuszrostok felett, de nem szárították ki, mint általában a kifőzdékben. Nagyon ízlik mindannyiunknak!

Viszont lassan jön a találka ideje, indulunk a hajóhoz, de még egyszer próbálom memorizálni az itt látottakat, hisz fogalmam sincs, mikor látok ilyet mégegyszer élőben.

1 óra, a megbeszélt idő. 4-en ülünk a parton, csak árnyékban, mert már most sejthető, hogy holnap senki sem fog hátizsákot viselni... Szóval négyen. Négyen. Jan nem igazán gondolja tartani a társas utazás szabályait, így én magamban dühöngök és azon filózok, hogy vajon, itthagyhatjuk-e. 2 másik hajó parkol még itt, szóval tutira nem fog itt maradni, valakivel visszajut a főszigetre. Mikor felvetem Gabinak az ötletet, nem akad ki, rákontráz, hogy akkor talán tanulna belőle. Davidot kevésbé érdekli a dolog, Ervin sétál még fel s alá, jobbat senki sem tud.

Persze, gyönyörű ezt a tájat bámulni, de számomra ez akkor is tiszteletlenség...

13:45, Jan feltűnik a színen, mosolyogva és boldogan meséli milyen messze úszott el, ahol már komoly hullámok voltak, amikkel nem bírt, így végül visszafordult... Fel sem tűnik neki, hogy milyen zizisek vagyunk, ezért én kezdem ecsetelni neki, hogy mintegy 45 perce csak rá várunk. Olyan ostoba meglepődés van az arcán, hogy hamar feladom az asszertív kommunikációt, átadtam a 'német rendőrségnek' :)

Időközben kiderül, hogy az egyik pöfögésleállás orvosolásakor a kisrác a motornál mahinált valamit, és nagyon megütötte a gyűrűsujját. Nagyon fáj neki, mintha azt mondaná eltörött, de nem lilul, csak dagad. Van nálam gyógyszer, így kap egy fájdalomcsillapítót, amit kétkedve fogad, de beveszi, legbelül biztosan bízik a nyugati orvoslásban.

Újabb sziget, újabb parkolás és itt tömérdek félalkalmi kajaárus. Faágakból egész jó kis büfésort építettek, a helyi alkalmazotti létszám is tökéletes, na de mi a felhozatal???? instant dobozos 50 forintos leves... neeeeeeeeee azért jöttem ebbe az országba, hogy friss dolgokat egyek, nem pedig azért, hogy azt amit már hozzánk is importálnak és ráadaásul 0% rosttartalma van :((( Ervin levesezik, a fiúk spórolnak én a csodát várom. Átszellemülten, ahogy azt Nápolyban csinálják :p és jön is, az egyik néni lerak elénk egy tál frissen sült rántott banánt! Persze, hogy csucsog, nem érdekel, kettőt próbálok lealkudni, de nem sikerül, sebaj marad a fehéreknek szóló ár és az emelkedő boldogságszintem.

Közben kiszúrjuk, hogy van ám itt friss, kívülről még zöld kókusz is 10.000 rúpiáért vesztegetve (200ft). Nem sok ez, tudom, de végre sikert szeretnék már, én 8e-t akarom megvenni. A többiek skippelik, Ervin is venne, neki jó 10e-t is, de én próbálkozom. Kevés maradt meg a keddi órából ezért mindenki bedobja, ami eszébe jut és perceken belül egy vándorszíntársulattá alakulunk, a helyiek körénk gyűlve röhögnek rajtunk. Jan előhalássza a félig elázott jegyzeteit, és rákezd a diákok vagyunk-nincs pénzünk sztorira. David a nemzetiségekkel jön, felsorolja az országainkat (Németországot kihagyva, úgy sejti arról még az indonézek is tudják, hogy gazdag:) ) és hangúlyozza, hogy NEM ámmerikái, NEM ausztrál, NEM túrista... én jövök a kicsi árral, Gabi a mosolyával és láss csodát, megkaptuk a két kókuszt, fejenként 8 ezerért!!! Csak mintegy 10 percbe telt - izgalmas lesz fél éven keresztül így vásárolni:)

Elégedett kókuszvíz szürcsölés után szigetséta a pálma- és jukka-fás partszakaszon, ahol európaiakba botlunk: egy cseh pár, őket láttuk a kompon is. Tök aranyosak, lefotóznak minket, beszélgetünk, aztán minenki tovább a maga útján. Jan időközben megint elveszett, de úgy néz ki hatott az 'apai' (német) szigor, időben mosolyog a hajó oldalánál! -elismerésem!

Indulás haza, mindenki kezd megviselt lenni és még idő, míg hazadöcögünk a kis halászbárkánkkal.

A hazafele úton már tárgyaljuk, hogy is kellene fizetni Marcona családnak, ugyanis a parkolásról reggel még szó sem volt, így megegyezünk abban, hogy azt levonva adjuk át nekik az összeget. Közben az is kiderül, hogy az utolsó megállónk, nem is egy különálló sziget, ez az, ahol lakunk, csak egy másik oldala...

Érkezés, pakolás, parkolás, kiszállás, fizetés tárgyalás. 350-parkolás a kezünkben átadjuk és magyaraázzuk a bizonyítványunk. Sejthető, hogy ez baromira nem tetszik nekik, de mindezt az indonézen kívül más nyelven nem tudják kifejezni, leginkább a fejüket csóválják és fél gonoszan, fél szomorúan néznek ránk. Hosszas mutogatás után után végül 300.000 rúpiával és egy negatív élménnyel gazdagodnak ők, mi meg elsétálunk a helyszínről és konstatáljuk, előre kell rákérdezni a rejtett költségerkre is!!!

Mérleg: tengernyi élmény!! de  5 helyett 4-re érkeztünk, 350 helyett végül 380-at fizettünk, a szeretett polaroid napszemüvegem időközben eltűnt, ami egy hajón felettéb furcsa, de csendben gyászoltam, úgysem értette a két indo jómadár miért kutakodok annyit a hajón. 

Gyorsan lepakolunk otthon, aztán úgy döntünk a sziget (és a jónagy környék) egyetlen nyugati éttermébe ülünk be- a még mindig bizonytalan hasunk vágyik az ismerős ízekre és most megérdemeljük. Egybként nagyon exkluzív a hely, gyönyörű pázsit, nagy udvar, kis asztalok fogadják az érthetően csak európai vendégeket. 

Internetet is ígérnek, de ez a belépéskor kiderül, hogy 'épp most nincs'. Hosszas tanácstalanság után, végül a spagetti mellett döntök és reménykedem, hogy valami ahhoz hasonlót is kapok :) Persze Ervin oltogat minket, hogy itt helyi kaját kell enni, de neki könnyű, 4 hétig én is ellennénk bármin, ha tudom, hogy utána visszatérek a normális étrendemhez, de nekünk valamiféle egyensúlyt kell felállítani a 6 hónapra, mert az egyoldalú sültrizs végelláthatatlan katasztrófát okozna mind a szervezetünkben, mind az elménkben. Szóval spagetthi-sör marad és nem ostorozom magam a választás miatt, mert a tészta a legszebb koleszos éveket idézi, ahhoz pedig a sörön kívül nem dukálhat más. Kicsit túlfőtt tészta, poros szósz kechuppal higítva és sajt. Mindezt megfejelve foci a téma, de nem sajnálom, fáradt vagyok most az angolhoz. A nem angolhoz, meg méginkább! Ugyanis David és Jan gyakran átváltanak spanyolra, amiből szavakat meg tudok érteni, ha nagyon akarok, de ehhez elképesztően kell figyelni, mert hadarnak és kiejtéskor a betűkészlet felét elfelejtik.

Ragadnak a szemeink, így fizetünk és hazaindulunk. (a végösszegre 10% adót számolnak fel, úgy nézem mindenkinek... állítólag ez az éttermekben így szokás, de az nem derült ki, hogy mindezt a fehér bőrünkre szabták ki, a pénztárcánkra, vagy csak az ő jókedvük alapján terhelik a vacsorázókra...)

Jó éjt!

és még mindig van folytatás.

Karimun Jawa kiruccanás 2.

..és az érkezés

Reggel 7.  A német verzió... vagy talán a magyar, mert nálam 7:03, mire a találkahelyre érünk Gabival. Ervin (német srác) a reggeli cigit tolja, a vigyorgós-igen túlsúlyos taxis integet. Legalább az indonéz pontos, ez kedves tőle, de a fiesztás népek, mintha emberhiányban szenvednének. :)

Nagy baj nincs, David néhány perc alatt befut, Jan pedig végül a sétálás mellett döntött, vele a kikötőben találkozunk! Csomagok ölbe, ajtó becsuk és reggeli sztorizgatás arról, hogy a két fiú (David+Jan) istenien aludtak a kosz ellenére, mert tegnap még visszamentek a masszázsoshoz és kikönyörögték az esti kezelést. Választhattak női és férfi masszőz között, de ha jól értettem happyendingről nem esett szó. Csontkovácsolás nem volt, de bizonyos pontokat (izomcsoportoktól függetlenül, pl alkaron) a fájdalomküszöb eléréséig stimuláltak. Azt hiszem 60-70e rúpia volt, annyiért kellemes szakértelmet kaptak.

A mesélés bőven kitartott még a kikötőbe érés után is, mert  a perui-spanyol-görög (ő most nincs velünk) különítménynek olyan erős az akcentusa, hogy általában percekig találgatom milyen nyelven, milyen szót próbálnak kiejteni és még ők vesztik el a türelmüket... viszont most mindezt helyettem Ervin csinálja, aki szóvá is teszi, hogy "tucsed" (touched) nem létezik  és pl 'klíím' (climb)  helyett is jobb, ha [klaɪmb]  mondanak, mert félreértés okoz, ha mi úgy gondoljuk, hogy takarítani megyünk a dombra és nem megmásszuk azt.

Tegnap a vacsoránál számomra külön élményt nyújtott, hogy az általam már megismert nem-létező-szavakat már én fordítottam Ervinnek, aki kiakadt, szerinte a kiejtés alapján lehetetlen felismerni az eredeti mivoltjára:)

No, de közben megérkeztünk, jegyeket is vettünk a 9-es hajóra, ami a májusi kiadású Lonely planet és a helyiek szerint 8-kor, a tábla szerint 9-kor, a jegy szerint 10-kor indul :) Időnk van, így bekértem magam az egy íróasztalos, fehérre meszelt jegyirodába telefont tölteni és még utolsókat internetezni a hosszú, 8 órás út előtt.

(kikötői képek)

Mivel a helyfoglalás érkezési sorrendben történik, negyed 9 táján úgy döntünk ballagunk a kompunk felé, Jan is megérkezett, kaját is vettünk, így minden készen áll, hogy elhagyjuk a jeparai kikötőt.

Az első 15 perc izgalmas látványa után 7,5 óra kék-bámulás következett, ami bármennyire is szeretem a tengert, elég hamar unalmassá válik.

Az utazóközönség vegyes, és valami reggeli dopping hatására mindenki pörgött az elején: a jawai fiatalok mini gitárokon toltak helyi/amerikai dalokat amiből az 'I don't wanna miss a thing maradt meg, úgy kb 3 napra. :)

Ehhez jött a számomra ausztráloknak tűnő holland-németek igen hangos alapzaja, mert nem igen találták a helyüket a két számmal kisebbre méretezett üléseken. ezért sokan döntöttek amellett, hogy a földre fekszenek. Fontolgattam én is, hiszen nem lehet koszosabb, mint a tegnapi hotel, ahol múmiaként szundkiáltam, nehogy bármilyen testrészem is lelógjon a hálózsák sterilnek vélt felületéről, de végül maradtam a szék és a korlátnak dőlés mellett.

(Csirkeláb pihen a napon)

Utólag azért ez sem sorolható a nyertes ötletek közé, mert miután mindenki befáradt és lecsendesült, hamar elaludtam én is, leégetve ezzel csak a Csirkelábat, egy fehér csíkot gondosan kihagyva a közepén, ahol a ugye a korlát vetett árnyékot... -ez még 5 nap után is feltűnően különbözik :)

Ervin sem volt épp szociális, programozó ugyebár (bocsi a programozóktól), okostelefon, zene és a gerincmerevedést választotta elfoglaltság gyanánt:

4-f5 körül futhattunk be és mivel a többiek nulla kaját pakoltak, az első dolog a vacsora volt. Az első hely balra, pont jó lesz, tisztának tűnik ééééés van krumpli!!! Jesszusom, 3 hete nem láttam ilyet! A lengyel lány is rámozdult rögtön, nem érdekelt minket, hogy 3x annyiba kerül, mint a tofu, meg a főtt rizs, kellett ez a lelkünknek és a  hasunknak is, ami még úgyis labilis,

Szürkületkor, tele hassal kezdtük el kedvenc játékunkat a  'szállást keresők'-ek. Itt könnyebben ment, a helyiek nagyon készülnek a tömeges turstiaáramlásra, gyakorlatilag mindenki kiad szobákat akinek 1-nél több helyiségből áll a lakása és hirdeti is gyönyörű hungarocell Homestay feliratokkal. 2 volt szimpatikus,  az egyik mellett Jan standupolt rettentően, mert az egy egyész ház és milyen szép kertje van (mániája a kert, megjegyzem 2 nm volt:). Már  majdnem beköltöztünk, amikor kiderült, hogy csak 1 fürdőszoba van, ami még vállalható négyünkre, de ha nem baj a tulaj 4 kőműves haverja is ott lakna és ugyanazt a toalettet használná... háááát, de baj. Így nem ezt választottuk, hanem a fiatal házasok be nem fejezett, egész modern limezöld lakját - 1 napra tuti jó, aztán kiderül, hogy merre tovább.

(abban azért nem vagyok egészen biztos, hogy ez a ház be nem fejezett alakja. talán csak mi európaiak ragaszkodunk plafonhoz, elrejtett betongerendákhoz és ágyhoz. itt a földön fekvő matrac is csillagos luxusnak számíthat)

A srácok megint ügyesebben aklimatizálódtak, lepacsiztak egy csapat 10-15 évessel és mezítláb fociztak a főtérnek kinevezett füves-kövezett területen. Mi lányok, kevésbé tudtunk a helyi nénikkel spanolni, de az egyiktől kaptunk egy marék apró sült halat, amit valahogy senki sem mert bevállalni. Nálam győzött a kíváncsiság, sós volt és száraz, nem fertőzőbb, mint itt bármi. Plusz jól jött az epresnek vélt Fanta mellé, ami valójában túlcukrozott hubabuba volt. :)

9 óra is lehet már, a lányok aludni indulnak... nekünk nehéz volt a tegnapi éjszaka :) :s

-to be continued...

Karimun Jawa kiruccanás 1.

A semarangi magyar tudósító folytatásos sorozatát olvashatják...

Az utazás

Szóval volt tervben, hogy megnézzük ezt a  szigetet, de a Lonely Planet igen szegényes információkkal rendelkezett, így jobbnak láttam halogatni a dolgot és helyiektől érdeklődni az odajutást, ottalvást illetően.

Erre hétfőn este hazaértem a suliból (a srácok épp nálunk tanyáztak), és azzal fogadtak, hogy akkor holnap ők mennek a szigetre, ha akarok csatlakozzak. upsz. Ez nem kis változás... még a hasam sincs rendben, a suliból is hiányozni fogok... egye kutya, ebbe bele kell vágni! 

Másnap gondosan  bejelentettük a nemzetközi irodában a tervünket, a fogadtatás a szokásos mosoly; széles skálán tudják ezt alkalmazni mindenféle finomítás nélkül.

Beültünk még indonéz órára, ahol a néni tünemnyes volt! Először is teljesen praktikus tanácsokat adott a minddannyiunkat kinzó gyomorproblémákra és nem csak a hülye gyógynövényeket ajánlotta gondolkodás nélkül. (tudom ezt tanulom, de ez már nem az a szint volt, ahol hat egy kis tasaknyi növnéy.) Ellenben a nőci vélhetően anyuka és tisztában van vele, hogy zajlik le egy betegen eltöltött hét. Ezt kitárgyalva átvettünk egy sor hasznosnak vélt mondatot az útra, a legjobbak közt a mi kérésünkre:
- miért ilyen drága?

- nem lehetne olcsóbb?

- diákok vagyunk, nincs pénzünk...

Az óra utolsó 15 percében pedig a spanyol srác sziporkázott gondolkodás nélküli kérdésekkel, így a tanárnő szemrebbenés nélkül ecsetelte, hogyan is kell használni az itteni toalettet. Nem viccelek, igen részletes volt.

Majd elfelejtettem! 6-ra bővült a nemzetközi kis csapatunk, kaptunk egy lányt Jemenből... ő családostul érkezett a városba, az egyetemre és a nemzetközi irodába is apával és anyával intézte a dolgokat, de az órára már egyedül ült be, vagyis pontosítva azzal a negyedmillió kérdésével, amikkel nem tudott várni, míg kicsöngetnek, így én kértem türelmet tőle, mert azért a wc-s előadást mégsem hagyhattam ki:) Erre ő megsértődött, de remélem nem tudja sem az itteni, sem az otthoni címem...

Mi viszont útnak indultunk először is a pályaudvarra, lévén, hogy busszal igyekeztünk átjutni egy másik városba (Jepara), ahonnan másnap reggel indult a hajónk a szigetekre.

Az indonéz órák nem az egyetem központi épületében vannak, hanem lent a belvárosban, ahova kedvesen hoznak visznek minket, mert másképp esélyünk sem lenne lejutni. A sofőr nem beszél angolul, az indo tanár néni dumcsizta le vele, hogy vigyen minket a pályaudvarra - szuper!

Felhajtottunk a fizetős sztrádára, amihez kérte is a bácsi a pénzt tőlünk, de nem zavart, fő, hogy időben érkezzünk! Kb egy km-t tehettünk meg az úton, amikor realizálta a sofőrünk, hogy rossz irányba haladunk és mindezt bárgyú vigyorgásba burkolt, vihogó szentségeléssel jelezte. Na itt elkezdtem aggódni... ez kb. az autópálya, a megfordulni nem lehet, ezt a középre helyezett, óriási betonkockák is jelzik. Így hát haladunk mindenkit levillogva, a rossz irányba...

Hátul ültem, pont középen, azt hiszem a legkevésbé biztonságos hely, sosem szerettem és most, hogy épp találtunk egy építkezést, ahol a legnagyobb "nyugalommal" visszafordulhatunk, azt hiszem egy életre kerülni fogom. :) ismét beléptető kapu, a bácsi szemrebbenés nélkül kérte megint a pénzt, mi adjuk, mert itt a felháborodás semmire sem vezet.

Említette az indo tanár, hogy a pályaudvar nem igazán létezik, mert folyton elmossa az eső, vagy víz alatt van a tenger miatt (hiába, biztosan tökéletes helyre tervezték), így valahol előtte kell majd megállnunk és várakoznunk a buszra.  Gondoltunk, mint helyi, ezt a bácsi is biztosan tudja, döcögtünk is bőszen a 2x4 sávos úton, majd nagy hirtelen fékezés megállás. Bácsi kiszáll, néz kérdez, visszaszáll ééééés tolatásba kezd. itt.

10-15 méter után azért ő is rájött, hogy ez nem csak őrültség, de lehetetlen is, így kiszállt és rágyújtott, vélhetően, hogy elűzze az utóbbi órában felgyülemlett stresszt. Mi ugye ebből semmit nem értettünk, ültünk a kocsiban, próbáltunk vele kommunikálni, bármilyen nyelven, de nem lehetett. A fiúk kiszálltak, hogy legalább tudjuk már mi történik és a mellettünk dudálva elhaladó buszokból kidertült, hogy ez  AAA buszmegálló. Mármint nem hivatalos, de itt is megállnak. És kapkodjunk is, mert a bácsi leintett egy Jeparaba tartót, az olcsót, légkondi nélkül. Silena nélkül (ő még mindig nagyon beteg) felpréselődtünk az ezeréves buszra cuccokkal, döbbenettel és az újabb fertőzés veszélyével. Mákom volt, hamar lett egy szabad hely, a többiek meg engedték, hogy én üljek le, állva retteghettem volna, hogy mikor tapossák meg a szépen megszegelt lábamat... Mondjuk erre ülve is volt esély, mert a két személyes ülés, két indo kisgyerekre volt méretezve, minden dimenzióban, tehát a lábaimat csak úgy tudtam külön felszólításra a két ülés közé préselni, ha az előttem ülő lányok hátába a térdem formálódott...

Nem baj! a lényeg, hogy ülök, utazunk, megyünk, látunk.

Sajnos nem tudtam sem lefényképezni, sem kiderítni, hogy milyen buszon ültünk, pedig érdekelt volna, mert ugyan a szépsége már rég elveszett az idők során, a funkcióját igen jól őrizte! A kalaptartók stabilan álltak, még kapaszkodni is lehetett beléjük, az ajtók mindig nyitva voltak, így azoknak nem volt esélyük meghibásodni és messziről úgy tűnt a kormányváltó is jól működik. 

(1. cigiző fószer: a kalauz, munka közben és akivel vitatkozni kellett, hogy ne kelljen már többet fizetnünk, mint a helyiek...

2. 5 éves kisfiú vállszélessége jól mutatja az ülések szélességét :)

3. egy ritka

tiszta folyó! )

Sötétedés előtt fél órával érkeztünk Jepara-ba, ahol egy egyedül utazó német srác is leszállt a buszról, aki hamar hozzánkcsapódott lévén, hogy ő is ugyanoda tartott. Szállásunk nem volt foglalva, a helyiek ajánlgatták magukat szorgosan, de nem akartunk az első lehetőségre ugrani. Jan (spanyol) ugyan rögtön tárgyalni kezdett velük, de ő elég naiv, nem lehet rá igazán számítani :s . A német srácnak voltak címei, de rajtam kívül senki sem figyelt rá... :)  aztán sétába fogtunk az általunk vélt központ felé, miközben  egy angolul tudó robogós család állított meg ajánlotta fel segítségét. Némi beszélgetés után, elvitték Jant egy hotelbe, hogy ő csekkolja le mennyire vállalható. (mondtam, csináljon fényképet)

Visszajött fényképek nélkül, de nagy lelkesedéssel, jó lesz,  és elfogaható árban van! Ám legyen, már sötét volt és cuccokkal úgysem volt kedvünk kóricálni. 15 perc alatt odasétáltunk és megláttuk ezt:

ez nem hotel, ez valami sosem takarított istálló, ágyakkal és amúgy kedves személyzettel. De hogy felelhet ez meg egy átlag indonéz elvárásnak???

Mindegy, maradjunk túl fogjuk élni, de megbeszéltük Gabriellával, hogy  Karimun Jawan mi választunk, mert mégegyszer ilyen helyen nem alszunk!!!

 

lepakoltunk és elindultunk vacsorát 'keresni'. 

A város amúgy szép, sokkal tisztább, mint Semarang, így este kevésbé kaotikus és az emberek is jobb fejnek tűnnek. Egy meglepően tiszta csatorna melett beültünk egy kerthelyiségbe a mindenkinek biztonságos párolt rizst, sült csirkével enni. A többiek nem panaszkodtak, de én otthagytam a csirkecomb egyes részeit, vagy nagyon rég érlelődött már a napon, vagy nem volt az jól átsütve, így jobbnak láttam a békességet.

Vacsora után, sétálni indultunk, hogy megkeressük a kikőtőt, ne reggel derüljön ki, hogy mégsem 5 perc sétára van. Az ötlet remeknek bizonyult, mert rögtön elsőre, a buszpályaudvarra vezettek minket a helyiek, lévén, hogy Jan mindig csak annyit kérdezett merre van a 'terminal'... - 2. fogadalom: nem hagyhatjuk őt kérdezni!

Ezek után Jan kezébe nyomtam az összes cuccom(bevásároltunk a szupermakretben a másnapi hajóútra), hogy hozza ő, ha már miatta sétálunk plusz fél órát. Erre ő addig lóbálta, hogy a táska szétszakadt a kajáim meg a földön landoltak. :)  szerencsére mindegyik előre csomagolt műanyag izé, de akkor is... átpakoltam hát a fotós táskámba és fényképezőgép a nyakamba és kérdezgettem én inkább, hogy hol a kikötő. Néhány perc után meg is érkeztünk, persze zárva volt, így jegyet nem tudtunk venni, de legalább tudjuk, hogy min. egy óra kell gyalog a szállásunktól. - ha mindenki benne van, ebből inkább taxi lesz.

Közben a fiúk lemaradtak és helyiekkel ismerkedtek, ami pont kapóra jött, mert az egyiknek egy platós autója volt és felajánlotta, hogy visszavisz minket a hotelbe, hogy ne kelljen visszasétálni azt az egy órát! Jan, a sofőr mellé ült, próbálta navigálni, de igazából egyikük sem tudta hova megyünk, mi pedig hátul élveztük a kellemes szellőt és a nyitott autós városnézést. Időbe telt, mire hazajutottunk, annál is inkább, mert megálltunk valami masszázsszalonnál, amit a fiúk nagyon ki akartak próbálni, de már bezárt, csak ott volt még a tulajdonos. Ajánlotta, hogy jöjjenek holnap, de a hajó 8-kor indul, abba nem biztos, hogy belefér.

Megérkeztünk a szállóhoz, ahol épp egy taxis tanyázott, ledumáltuk a holnapot, alkudtunk is, így fejenként a tömegközlekedésnél olcsóbban jutunk el a célunkhoz. A lányok álmosak, jó éjt, tali holnap (német) 7-kor a szálló előtt!

-to be continued...