Karimun Jawa kiruccanás 1.

A semarangi magyar tudósító folytatásos sorozatát olvashatják...

Az utazás

Szóval volt tervben, hogy megnézzük ezt a  szigetet, de a Lonely Planet igen szegényes információkkal rendelkezett, így jobbnak láttam halogatni a dolgot és helyiektől érdeklődni az odajutást, ottalvást illetően.

Erre hétfőn este hazaértem a suliból (a srácok épp nálunk tanyáztak), és azzal fogadtak, hogy akkor holnap ők mennek a szigetre, ha akarok csatlakozzak. upsz. Ez nem kis változás... még a hasam sincs rendben, a suliból is hiányozni fogok... egye kutya, ebbe bele kell vágni! 

Másnap gondosan  bejelentettük a nemzetközi irodában a tervünket, a fogadtatás a szokásos mosoly; széles skálán tudják ezt alkalmazni mindenféle finomítás nélkül.

Beültünk még indonéz órára, ahol a néni tünemnyes volt! Először is teljesen praktikus tanácsokat adott a minddannyiunkat kinzó gyomorproblémákra és nem csak a hülye gyógynövényeket ajánlotta gondolkodás nélkül. (tudom ezt tanulom, de ez már nem az a szint volt, ahol hat egy kis tasaknyi növnéy.) Ellenben a nőci vélhetően anyuka és tisztában van vele, hogy zajlik le egy betegen eltöltött hét. Ezt kitárgyalva átvettünk egy sor hasznosnak vélt mondatot az útra, a legjobbak közt a mi kérésünkre:
- miért ilyen drága?

- nem lehetne olcsóbb?

- diákok vagyunk, nincs pénzünk...

Az óra utolsó 15 percében pedig a spanyol srác sziporkázott gondolkodás nélküli kérdésekkel, így a tanárnő szemrebbenés nélkül ecsetelte, hogyan is kell használni az itteni toalettet. Nem viccelek, igen részletes volt.

Majd elfelejtettem! 6-ra bővült a nemzetközi kis csapatunk, kaptunk egy lányt Jemenből... ő családostul érkezett a városba, az egyetemre és a nemzetközi irodába is apával és anyával intézte a dolgokat, de az órára már egyedül ült be, vagyis pontosítva azzal a negyedmillió kérdésével, amikkel nem tudott várni, míg kicsöngetnek, így én kértem türelmet tőle, mert azért a wc-s előadást mégsem hagyhattam ki:) Erre ő megsértődött, de remélem nem tudja sem az itteni, sem az otthoni címem...

Mi viszont útnak indultunk először is a pályaudvarra, lévén, hogy busszal igyekeztünk átjutni egy másik városba (Jepara), ahonnan másnap reggel indult a hajónk a szigetekre.

Az indonéz órák nem az egyetem központi épületében vannak, hanem lent a belvárosban, ahova kedvesen hoznak visznek minket, mert másképp esélyünk sem lenne lejutni. A sofőr nem beszél angolul, az indo tanár néni dumcsizta le vele, hogy vigyen minket a pályaudvarra - szuper!

Felhajtottunk a fizetős sztrádára, amihez kérte is a bácsi a pénzt tőlünk, de nem zavart, fő, hogy időben érkezzünk! Kb egy km-t tehettünk meg az úton, amikor realizálta a sofőrünk, hogy rossz irányba haladunk és mindezt bárgyú vigyorgásba burkolt, vihogó szentségeléssel jelezte. Na itt elkezdtem aggódni... ez kb. az autópálya, a megfordulni nem lehet, ezt a középre helyezett, óriási betonkockák is jelzik. Így hát haladunk mindenkit levillogva, a rossz irányba...

Hátul ültem, pont középen, azt hiszem a legkevésbé biztonságos hely, sosem szerettem és most, hogy épp találtunk egy építkezést, ahol a legnagyobb "nyugalommal" visszafordulhatunk, azt hiszem egy életre kerülni fogom. :) ismét beléptető kapu, a bácsi szemrebbenés nélkül kérte megint a pénzt, mi adjuk, mert itt a felháborodás semmire sem vezet.

Említette az indo tanár, hogy a pályaudvar nem igazán létezik, mert folyton elmossa az eső, vagy víz alatt van a tenger miatt (hiába, biztosan tökéletes helyre tervezték), így valahol előtte kell majd megállnunk és várakoznunk a buszra.  Gondoltunk, mint helyi, ezt a bácsi is biztosan tudja, döcögtünk is bőszen a 2x4 sávos úton, majd nagy hirtelen fékezés megállás. Bácsi kiszáll, néz kérdez, visszaszáll ééééés tolatásba kezd. itt.

10-15 méter után azért ő is rájött, hogy ez nem csak őrültség, de lehetetlen is, így kiszállt és rágyújtott, vélhetően, hogy elűzze az utóbbi órában felgyülemlett stresszt. Mi ugye ebből semmit nem értettünk, ültünk a kocsiban, próbáltunk vele kommunikálni, bármilyen nyelven, de nem lehetett. A fiúk kiszálltak, hogy legalább tudjuk már mi történik és a mellettünk dudálva elhaladó buszokból kidertült, hogy ez  AAA buszmegálló. Mármint nem hivatalos, de itt is megállnak. És kapkodjunk is, mert a bácsi leintett egy Jeparaba tartót, az olcsót, légkondi nélkül. Silena nélkül (ő még mindig nagyon beteg) felpréselődtünk az ezeréves buszra cuccokkal, döbbenettel és az újabb fertőzés veszélyével. Mákom volt, hamar lett egy szabad hely, a többiek meg engedték, hogy én üljek le, állva retteghettem volna, hogy mikor tapossák meg a szépen megszegelt lábamat... Mondjuk erre ülve is volt esély, mert a két személyes ülés, két indo kisgyerekre volt méretezve, minden dimenzióban, tehát a lábaimat csak úgy tudtam külön felszólításra a két ülés közé préselni, ha az előttem ülő lányok hátába a térdem formálódott...

Nem baj! a lényeg, hogy ülök, utazunk, megyünk, látunk.

Sajnos nem tudtam sem lefényképezni, sem kiderítni, hogy milyen buszon ültünk, pedig érdekelt volna, mert ugyan a szépsége már rég elveszett az idők során, a funkcióját igen jól őrizte! A kalaptartók stabilan álltak, még kapaszkodni is lehetett beléjük, az ajtók mindig nyitva voltak, így azoknak nem volt esélyük meghibásodni és messziről úgy tűnt a kormányváltó is jól működik. 

(1. cigiző fószer: a kalauz, munka közben és akivel vitatkozni kellett, hogy ne kelljen már többet fizetnünk, mint a helyiek...

2. 5 éves kisfiú vállszélessége jól mutatja az ülések szélességét :)

3. egy ritka

tiszta folyó! )

Sötétedés előtt fél órával érkeztünk Jepara-ba, ahol egy egyedül utazó német srác is leszállt a buszról, aki hamar hozzánkcsapódott lévén, hogy ő is ugyanoda tartott. Szállásunk nem volt foglalva, a helyiek ajánlgatták magukat szorgosan, de nem akartunk az első lehetőségre ugrani. Jan (spanyol) ugyan rögtön tárgyalni kezdett velük, de ő elég naiv, nem lehet rá igazán számítani :s . A német srácnak voltak címei, de rajtam kívül senki sem figyelt rá... :)  aztán sétába fogtunk az általunk vélt központ felé, miközben  egy angolul tudó robogós család állított meg ajánlotta fel segítségét. Némi beszélgetés után, elvitték Jant egy hotelbe, hogy ő csekkolja le mennyire vállalható. (mondtam, csináljon fényképet)

Visszajött fényképek nélkül, de nagy lelkesedéssel, jó lesz,  és elfogaható árban van! Ám legyen, már sötét volt és cuccokkal úgysem volt kedvünk kóricálni. 15 perc alatt odasétáltunk és megláttuk ezt:

ez nem hotel, ez valami sosem takarított istálló, ágyakkal és amúgy kedves személyzettel. De hogy felelhet ez meg egy átlag indonéz elvárásnak???

Mindegy, maradjunk túl fogjuk élni, de megbeszéltük Gabriellával, hogy  Karimun Jawan mi választunk, mert mégegyszer ilyen helyen nem alszunk!!!

 

lepakoltunk és elindultunk vacsorát 'keresni'. 

A város amúgy szép, sokkal tisztább, mint Semarang, így este kevésbé kaotikus és az emberek is jobb fejnek tűnnek. Egy meglepően tiszta csatorna melett beültünk egy kerthelyiségbe a mindenkinek biztonságos párolt rizst, sült csirkével enni. A többiek nem panaszkodtak, de én otthagytam a csirkecomb egyes részeit, vagy nagyon rég érlelődött már a napon, vagy nem volt az jól átsütve, így jobbnak láttam a békességet.

Vacsora után, sétálni indultunk, hogy megkeressük a kikőtőt, ne reggel derüljön ki, hogy mégsem 5 perc sétára van. Az ötlet remeknek bizonyult, mert rögtön elsőre, a buszpályaudvarra vezettek minket a helyiek, lévén, hogy Jan mindig csak annyit kérdezett merre van a 'terminal'... - 2. fogadalom: nem hagyhatjuk őt kérdezni!

Ezek után Jan kezébe nyomtam az összes cuccom(bevásároltunk a szupermakretben a másnapi hajóútra), hogy hozza ő, ha már miatta sétálunk plusz fél órát. Erre ő addig lóbálta, hogy a táska szétszakadt a kajáim meg a földön landoltak. :)  szerencsére mindegyik előre csomagolt műanyag izé, de akkor is... átpakoltam hát a fotós táskámba és fényképezőgép a nyakamba és kérdezgettem én inkább, hogy hol a kikötő. Néhány perc után meg is érkeztünk, persze zárva volt, így jegyet nem tudtunk venni, de legalább tudjuk, hogy min. egy óra kell gyalog a szállásunktól. - ha mindenki benne van, ebből inkább taxi lesz.

Közben a fiúk lemaradtak és helyiekkel ismerkedtek, ami pont kapóra jött, mert az egyiknek egy platós autója volt és felajánlotta, hogy visszavisz minket a hotelbe, hogy ne kelljen visszasétálni azt az egy órát! Jan, a sofőr mellé ült, próbálta navigálni, de igazából egyikük sem tudta hova megyünk, mi pedig hátul élveztük a kellemes szellőt és a nyitott autós városnézést. Időbe telt, mire hazajutottunk, annál is inkább, mert megálltunk valami masszázsszalonnál, amit a fiúk nagyon ki akartak próbálni, de már bezárt, csak ott volt még a tulajdonos. Ajánlotta, hogy jöjjenek holnap, de a hajó 8-kor indul, abba nem biztos, hogy belefér.

Megérkeztünk a szállóhoz, ahol épp egy taxis tanyázott, ledumáltuk a holnapot, alkudtunk is, így fejenként a tömegközlekedésnél olcsóbban jutunk el a célunkhoz. A lányok álmosak, jó éjt, tali holnap (német) 7-kor a szálló előtt!

-to be continued...