Csütörtökön
volt az egyetemen díjátadó, sportcsarnok- és koliavató (ez utóbbi még nincs
kész, btw) ahova meghívót kaptunk, hogy legyen aki kitűnik a tömegből.
Dress
code: egyetemi formaruha külön a tanároknak (csini batiking) és külön a
diákoknak (szikrázóan műszálas, mérethelytelen, lila locsolózakó '92-ből).
Náluk ez kell az egységtudadhoz, pedig ha már tradíció, én jobban preferáltam
volna valami jávai ruhát, no de nem én vagyok az itteni stylist... még:)
Kurva
unalmas volt és idegesítő, hogy csak indonézül beszéltek, akkor is, amikor megköszönték
részvételünket és megkértek, hogy álljunk fel. Nem is értem miért lepődtek meg,
hogy meg sem mozdultunk...
További
izgalomra adott okot, hogy a melegben inni merészeltem (ásványvizet, üvegből),
mire szóltak, hogy ehhez le kell vennem a formaruhát, mert azt viselvén nem
lehet inni és enni. hááát.... lebuktam a
tömeg szintje alá és inkább úgy ittam. :)
Közben
viszont rájöttem a titokra, hogy mivel érik el a magas résztvevői létszámot az
összes ilyen népünnepélyen: bulikórus és kaja. Náluk ugyanis leszámítva a
himnuszt, nem uncsi elcsépelt számokat tátog a csapatnyi szintén egyenre
öltöztetett, hanem amerikai slágereket. Ugyan kevés köze volt az eseményhez,
mégis, mivel ezt hagyják a végére, ezzel az emlékkel távozik az ember az
eseményről. Ezt pedig már csak tetőzi az ingyen kaja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése