Ezt most nem fontos elolvasni, de nekem fontos leírni

Fura, amikor valamit nem az újságból olvasol, hanem közelebbről tapasztalsz. Még furább, ha valamiképp belevonódsz olyan helyzetbe, amit szándékosan kerültél, mert messziről is szörnyűnek ítéltél...

Esti dumálgatás zajlott a teraszon a holnapi háztűznézőről, ugyanis felröppent, hogy valaki talált egész házat, kukkantsunk hát be, mikor máskor, reggel 7kor:) ok. (egyértelmű, hogy csak én voltam ott időben és 40 percet vártam a fiúkra...)

Szóval beszélgetés közben odaült két (angolul jól beszélő!) indonéz, de mindenki fáradt, így a fiúk hazamentek, Gabriella a szobájába én viszont valahogy nem akartam otthagyni a két kedves idegent, mert eddig csak láttam őket, sosem beszéltem velük.

3 indító kérdés után lecsaptam a srác asztalon heverő útlevelére csak úgy kíváncsiságból. Szép zöld darab, meglepően ízléses az itteni divathoz képest, csak kicsit öreges a design, de máskülönben rendben van. Tartalmaz indiai vízumot, egyéb pár pecsétet, így Benny közel sem vallhatja magát átlag indonak és kiderült, épp megint utazi készül. Németországba. Temetésre.

Annak a testvérpárnak a temetésére, akik itt haltak meg Semarangban, augusztus végén, egy bulin. (Szándékosan nem csekkoltam a híreket, azt írom, amit a többiektől tudok). Az egyikük önkénteskedett itt egy évet, két hét volt még a hazautazásig, amikor kijött a tesója meglátogani és az egyik buli alkalmával töményet szándékoztak inni... hát gondolom történt már ilyen, a csapos metil alkohollal 'higította' az anyagot, ami aztán mindkét srác halálát okozta.

És most itt ül velem szemben az önkéntes egyik legjobb haverja, aki jó indonéz módjára 32 foggal mosolyog, de tőlem kért extra tanácsot, hogy mit vigyen, mit viseljen, hogy viselkedjen majd a temetésen...

*megnyugtatok mindenkit, eddig nem nem ittam Semarangban és töményet nem is szándékozom!