Indulááás
A
péntek estét még azzal töltöttem, hogy átlapoztam a Lonely planetet, hogy
összeálljon a fejemben, mit is akarok megtekinteni a nemzeti parkozás után.
Mókás egy helyzet: eredetileg a fejemben volt, hogy egy őslakos nép, a dayakok
egyik ceremóniáját nézném meg élőben, ugyanis minden vasárnap délután, a
csendes pihenő helyett, Samarindától nem messze bohóckodnak egy sort a
nagyanyjuk és nagyapjuk stílusában. No, ezt úgy néz ki, már most el kell, hogy
vessem, mert az első vasárnap még a közelében sem leszünk a helynek, a
másodikon pedig már illő lesz hazafelé tartani, hogy visszaérjünk a hétfői
órákra. Ejjjj :(
Szombaton
hamar felébredek, izgatott vagyok, 6-kor már pakolászok, hajat is mosnék, de
nem akarom Gabit felébreszteni, így csendesebb elfoglaltság után nézek. (ugyan
külön szobában lakunk, a fürdő közös és a nagy pancsolás elég hangos tud lenni)
A
kompunk du 3-kor indul Semarangból, 1-re kell a kikotőben lenni a becsekkolás
(!!) miatt, így 11:45, találka nálunk.
Gabival
enni indultunk 11 körül, még most normálisan a garázs büfében, ahol azért én a
biztonság kedvéért kérek egy elviteles sült rizst is, hosszú az a 26-28 óra
hajón. 11:30-kor befut Gedő, aki nem eszik, nem vásárol, állítása szerint
rendben lesz, majd csak vizet akar venni a szupermarketben. Fura egy figura,
amúgy. Beszél spanyolul, angolul, akkurátusan, választékosan, néha mégsem
érteni, hogy mit is akar igazán. Direkt válaszok elől rendszerint kitérő,
feminin vonásokkal rendelkező, orvosnak tanuló fiatalemberről van szó, aki
Jantól kér kölcsön, hogy hazajusson a mamához ja, és a nemzeti parkba is. Ugyan
ő dolgozott arrafelé korábban - 2-szer ment egy spanyol csapattal fordítónak-,
mégsem tud egyetlen egy praktius tanásot sem foglalás, hajókeresés, ügyintézés
témában. Annyit mondott, van egy hajótulaj barátja, majd vele tudunk
egyezkedni.
De
legalább az ünnepeket az anyukájánál
tölthetjük, ez azért kedves tőle! Mondta, hogy nagyon szeretne visszajutni a
nemzeti parkba, mindenképp velünk, de mindennél fontosabb, hogy október 15-én
otthon legyen, így csak utána tudunk indulni, ezt fogadjuk el. ok.
Befut
Jan is, aki leül dumcsizni, majd rádöbben, hogy ő még nem pakolt össze....
A
lányok a déli rettenetes hőségben hátizsákostul indulnak el, hogy legalább a
boltozást lerendezzék, amíg a kis feledékeny pakol. Nem akartunk kisbuszért
fizetni, kb 6-700m-re van, de ennek egy jelentős része emelkedő, így fogy a
szussz rendesen, míg odaérünk. Gedő marad a kifőzdénél, ő nem sétál, szerinte ez
már iszonyatos távolság, de azért megkért, hogy vásároljunk be neki is.
Épp
visszahűltünk normál testhőmérsékletre, amikor befut a két utazótársunk, így
már ők gondoskodnak a maguk dolgáról. Közben pedig megkezdődik az indonéz
javaslattétel, minden normális konkrétumot és döntéshez szükséges informácót
mellőzve, hogy talán taxival kellene mennünk.
-de
hát innen még nagyon drága. menjünk el Jatingaleh-ig (1km-re van jelenleg
tőlünk) hívjunk taxit onnan.
- mi
van??? onnan mennyibe kerül?
-nem
tudom, de onnan olcsóbb
-tényleg?
de mennyi?
-hát
olcsóbb.
-???
-talán,
taláán, kb 80k, vagy 90, de lehet, hogy csak 70. de hívhatjuk végülis majd még
később is, a kikotőből...
-??
jó az sok, busszal megyünk. tegnap is arra jártunk, meg fogjuk találni(ÉviGabi)
-:((
na
ilyen beszélgetések tömkelege zajlik ezen a földrészen, én meg csodálkozom,
hogy nem múlik a hajhullásom.
Egy
buszváltással kb a tegnapi helyen szálltunk le, valamivel azért közelebb a kikotőhöz, ahonnan valóban egy szép kis séta
várt ránk, de nem a táv tűnt soknak,
csak a csomag, és a tűző nap.
Beszélgetés kezdeményezése taxirendelésről, mire
a lányok:
neeem!
Gedő itt már feladta, ő nem tudja vinni a saját cuccát, így Jan segít neki a
cipekedésben.
Az
első szakasz csendes lepukkant városrésznek tűnt, csupa vélhetően munkanélküli
lakossal, akik egy korábbi korszak konténereinek falából csenhették ki azt a
töménytelen mennyiségű hullámlemezt, ami itt fellelhető, mint padló, tető,
kerítés, fal, játszótér...stb.
Ekkor
jött a vasúti átjáró, majd a látvány amikor egy picit megértettem, miért is van
itt értelme taxit hívni :)
de
ez csak víz, kitudja honnan, mert eső rég nem esett, viszont ismét egy jó példa
arra, milyen remek itt a várostervezés/építés. Esős évszak alatt, nem is akarom
elképzelni milyen állapotok uralkodhatnak itt.
Az
acquapark után felüljáró, útépítés, sziklamaradványok között kell utat
találnunk, amikor Jan kérdez, vagy haverkodik, nem is tudom, de a lényeg, hogy
az egyik kamion felajánlotta, hogy a platón befuvaroz minket a kikötőbe -
hatásos belépő:)
A
kapuhoz érkezéskor jött az első meglepi, fizetni kell a 'boarding pass'-ért.
Nem viccelek, ezt a kifejezést használták. Értetlenség zajlik a fejemben, mert
azon túl, hogy baromság, nem etikus, senki sem tájékoztatott erről a jegyirodában.
Értem én, hogy csak 9000 rúpia, de miért? mire föl? vagy le? miért? Gedő legnagyobb segítsége, hogy igazat ad nekünk, empatikusan felháborodik, de az
istenért sem tisztázná a helyzetet a mordoriakal, az anyanyelvén lefolytatott
beszélgetés után is annyit mond, hogy fizetnünk kell, de ő sem érti miért. VELE
még ilyet sosem csináltak.
Én
fizetek, gyors léptekkel húzok befelé, mert nincs türelmem egyikhez sem, majd a
benti pultosok között találok egy angolul tudót, neki mesélem már csicsergően
nyugodt hangon, hogy milyen kellemetlen élmény ért, hiszen sehol sincs írásos
nyoma annak, hogy kapuadót vetnek ki ránk, ha a hajót nem siklóernyőről
pottyanva szeretnénk megközelíteni. Ő is megért, ő azért sajnálja is és elnézést
kér, a jegyirodás kollégája miatt.... beletörődés, beszállás.
Itt
ejtenék szót az indonéz csomagolási technikák mesés változatosságáról:
dobozolnak. De nem akárhogy, a Tóték nekik az óvodáskori bevezetés ebbe a
világba, hogy aztán később bármit elrejthessenek a színes spárgákkal átkötött
papírdobozobokba. Dobozokat látni az utcán, robogókon, de még a retéren is,
ahol azért esélyes, hogy dobálni találják a csomagokat, ezzel próbára téve a
hullámpapír tartósságát. De a helyiek nem aggódnak, vélhetően praktikusnak és
olcsónak tartják, máskülönben beruháznának egy többször használatos táskába.
Na a
dobozcipelők közé besorolva, fejet lehajtva, lábat magasra emelve lépünk fel a
kompunkra, ahol rögtön elkap minket egy formaruhás kérdezi hányan vagyunk és
mutogat, hogy menjünk utána. Követjük serényen és kiderül, hogy egy kabinba
ivitál, mondja, hogy akkor itt pakoljunk le....hm. de nekünk a
leg-leg-legolcsóbb jegyünk van, biztos ez? nem kell fizetni? Állítolag nem,
csak válasszunk már helyet, mert jönnek a többiek is. Van egy kis rossz előérzetem,
de elhesegetem azzal, hogy biztos az angolu tudó szólt ide, hogy kapjunk valami
kompenzációt a sérelmeinkért....(én kis buta. nincs itt még olyan, hogy
vásárlói elégedettség)
De a
lényeg, hogy nem a sós levegőn töltjük az elkövetkező 1,5 napot, hanem egy 20
fős kabinban, ahol kis fakkok jelölik ki az akár alvásra is alkalmas területet.
Van tv, egy csapat huszonéves fiú és egy család. Nekem megteszi.
A 3
órási indulásból végülis 4 lett, így növelve, az amúgy is csekély bezártságot,
de közben kiderül, hogy jár kaja a hajójegyhez, de csak holnap...:) addig
vásárolhatunk, ha akarunk, horror áron. Évi elégedett. Rizs, víz, keksz is
lapul a táskában, remélhetőleg a rohangászó csótányok nem vetnek rá szemet.
Máris
buléznak, ismerkednének, erre mi kimegyünk a hajó orrába, jó az idő, a levegő
is, mert már messze a kikotő, így itt beszélgetünk a heti tervekről. Jan még
mindig vad túrázást akar, feltételezhetően egyedül, mert mi lányok másfelé
leszünk, de persze ez őt nem zavarja. Fotók, babák, Jan korláton ücsörgése, ami
veszélyesnek tűnik, mert mindenféle komolyabb biztonsági alkalmatosság nélkül
ki lehet ülni a hajó csúcsába és a lábat lógatni csak úgy le a mélybe. Két
felhőtlen vigyorgás közt na mit történik? Persze, hogy beejti az amúgy valóban
szép, bőr saruját a vízbe... még Szardínián vette, kézzel készített helyi
darab.
Sokat
járt arra, mert az anyukájának évekig volt egy szárd pasija. Ennek köszönheti
olasztudását is; sokszor kaptak olvasnivaló gyanánt olasz képregényeket a
bátyjával, hogy ne unatkozzanak, amíg Spanyolországból az olasz szigetre
érkeznek. Na ennek az emléknek most annyi, de legalább bennem kialakult egy
kép, hogy mi a fenéért van annyi félpár papucs szemétként az összes
tengerparton...
Már
saru nélkül próbálunk közös képet varázsolni, ami nehéz, így kiszúrunk egy
srácot, akinek a nyakában szintén dslr van, remélhetőleg két katt erejéig a
mienket is tudja használni. Kedves gyereknek tűnik, nulla angol tudással, így Gedő fordít. Úgy tűnik egyedül utazik, így hozzánk csapódik, Jannal máris óriási
spanok.
A
naplementét a hajó hátsó részéből jobb nézni, áthelyezzük a bázisunkat hát oda.
Ekkor látom, miként alszanak az itteniek... jó, hogy mi a baba-mama kabint
kaptuk (tényleg ez a neve, még ha a tartalma nem is igazán ezt mutatja:)
Az
új haverunk is velünk tart, megtudjuk, hogy Chandrának hívják, Sampitban lakik
eredetileg, csak általában Jogjakartában dolgozik, most is onnan érkezik haza
az ünnepekre.
Jan
talpa ekkorra bejárta a hajó minden pontját, remélhetőleg csak koszt és nem
betegséget összeszedve, habár a köröm- és lábgombája mellé már mindegy lenne.
Chandra lelkiismeretes, hamar hozza a
felesleges flipflopját, így Jan újból a civilizáltak közé sorolható.
Nálam
vacsi és alvás következik, a többiek catan partit nyomnak úgy, hogy Gabit nem
érdekli, azt hiszem ő is bealszik, Chandra és Gedő pedig sosem játszottak, így
szerintem csak a szabályok ismertetéséig jutottak.
Az
alvás közepesen konfortos, azon a skálán, ahol a min. egy hullámvasút a max egy
tábori ágy. De csukott szemmel a kosz sem zavar, az idő is telik, így máris
megvan a stratégia: minél többet aludni holnap délutánig. Emiatt kihagytam egy
éjszakai duhajkodást, sajnos a napfelkeltét, de egész pihenten, csak rettentően
koszosan ébredtem pontban reggeli osztásra:)
Rizs,
zöldség, tükörtojás. Teljesen rendben van, csak a gyümölcs fogyott el mire
sorra kerültünk, amit ebédkor 3 adaggal próbáltam pótolni. Ez van, magyar
vagyok. Reggelre valahogy átváltozott a hajó: mindenhol újságpapír leterítve,
minden kicsit szétcincálódva, kicsit megviselve. A korlátok mellett kakasok
reggeliznek, tudom, hogy nekik is kell, csak azt nem tudtam,hogy ők is a hajón
vannak. Élőállat szállítás így? ááá, mindegy.
A
nap további része olvasással, tenger bámulással és alvással telik, aztán
délután 4-es ebéd és várakozás, hogy mikor kötünk már ki. Azt mondják, hogy
este 8-ra érkezünk, ami eleve több, mint az eredeti 28, de persze ezt sem
tudjuk tartani. Kiderül, hogy ugyan csak néhány km-re vagyunk Sampittől, nem
tudunk behajózni, meg kell várnunk a dagályt, ami éjszaka jön... ahham. És az
esetleg nem tudható, hogy mikor van apály és mikor dagály? Csak mert akkor úgy
igazíthanák a menetrendet? vagy ez valami kiszámíthatatlan, földön túli dolog?
áá értem.
Mindenesetre
a többletidő jó lehetőséget adott arra, hogy jobban összebarátkozzunk
Chandrával, aki felajánlotta, hogy ha későn érkezünk Sampitba, aludjunk náluk,
mert éjszaka nem találunk buszt Kumaiba. Vagy igazából, akkor már maradjunk az
ünnepekre is (okt 14-15), mert az egész családja együtt lesz, örülnének nekünk
nagyon! Majd 15-én együtt átmehetünk kocsival Kumaiba. Hááát, mit kell mondjak,
csábító ajánlat, nekünk ez a program is nagyon tetszik, nemzeti parkba 15 előtt
úgysem tudunk indulni. Ami fura, hogy Gedő is hamar beleegyezett, pedig korábban
igen erősen hangsúlyozta, hogy neki ekkor otthon kell lenni. Nem stimmel itt
valami, de nekem nem dolgom sem kideríteni sem megítélni, így csak szimplán
örülök a helyzetnek.
Az
érkezés időpontja: 2013. október 14. 1:45
Szép
kezdet kedves Kalimantán! legyen szerencsénk máskor is!:)
606 KM, 34 óra
Na,
de panaszra nincs ok, máris be lettünk fogadva egy ismeretlen családba: frissen
elkészült sült rizst kaptunk, fényképező előtt mosolygunk hajnali 2-kor, hogy
legyen kép a bulé albumba, majd fiúk lányok külön fekhelyen bontják a
hálózsákot, nehogy a szomszédok rosszat gondoljanak...
Jó
éjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése