Vízesés suli után

Kalimantánra készülünk, már egészen körvonalazódik, hogy akkor tényleg megyünk, bármennyire is hezitálok, jobb ebbe belevágni, most amikor többen vagyunk, egyedül kényelmetlen és drága itt utazni.

Viszont mindenképp farmert kell vennem, kellene egy amolyan kényelmes utazós fajta, ami netán jól is áll, így a suli után vadászatot tervezem. A reggeli órán mondták a fiúk, hogy délután mindenki szabad, csináljunk valamit! Csináljunk! mit? Jan elvisz minket a múltkori vízeséséhez, de most a normális, turista úton, hogy alulról lássuk, mert azt mondja kihagyhatatlan! Viszont 4-en mennénk és autó is kellhozzá. Mondtam, engem érdekel, de tényleg kell a farmer, szóval én kóválygok és ha találnak utasszállítót, csörögjenek! Bevallom, meggyőződésem volt, hogy úgysem találnak 11-kor egy balekot, aki az egész délutánját azzal töltené, hogy minket fuvaroz ismeretlen kirándulásokra. Tévedtem:) A 2. bolt szomorú tapasztalait emésztettem, miszerint súlyosan le kell adni az igényeimből és talán csak a méretre kellene fókuszálnom, amikor csörgött a telefon, hogy elindultak, útközben felvesznek.

upsz. női megérzés: failed.

Jan projektleírása:

áááá csak 30 perc séta, kibetonozott úton, ismeri, ezen jött visszafelé a legutóbb, nagyon könnyű!

A megvalósítás:

Találka egy kereszteződésben, piros lámpánál szállok be Fele autójába, akivel együtt járunk Art Teraphy órára és akiről most derült ki, hogy sofőr hozza viszi a suliba... vagy jelen esetben egy vízeséshez.

Átvergődjük magunkat a délutáni, belassult semarangi forgalmon és kisebb utakon haladunk tovább felfelé. Folyamatos segítségkérés szükségeltetik az ottélőktől, mert a semarangi embernek fogalma sincs, hogy mi zajlik 10km-el messzebb, így kb 1 óra autózás után, megérkezünk egy valaha talán büfé+parkoló együtteséhez. Sofőr marad, mi indulunk, teljesen átlagos sulis ruházatban. Az első fél óra ténlyeg jelentéktelenül egyszerű volt, csak sétálni kellett, egy patak melletti kis betoncsíkon, mégcsak emelkedő sem volt, csak egy kisebb szakadék a járda bal oldalán. 

A neheze ezután következett, amikor az építőknek elfogyott az alapanyaga és csak kövek maradtak a turisták életének megkönnytésére. Azon az egy nyomorult patakon legalább 10-szer kellett átkelnünk és ebből csak 2-szer volt valami fadarab lefektetve, a többi nadrágáztatós, szandálos, vízben gázolás.

 Minél beljebb haladtunk az erdőben, annál nagyobb köveken kellett felkapszkodni és a levegő páratartalma is nőtt ezzel együtt, ami a mi energia- és türelmi tartlékainkat csökkentette. Már megfordult a fejemben, hogy feladom amikor Jan nyugtatott, már csak 5 perc és ottvagyunk és gyönyörű lesz és mesés és és és. Na ezt 3x játszotta el, de végül tényleg megérkeztünk és tényleg nem bántam meg!!!! Mesebelire összerakott a létkép!

Körülbelül egy 20 méter magas és 10m széles, csak picit szűkülő tölcsér alján voltunk, ahova egy keskeny sávban zubogott le a víz, körös-körül pedig ezernyi apró hajszálér csordogált lefelé, ami az egész helyet még párásabbá, még misztikusabbá tette. A kis vízcseppek mindenhol ottragadtak, így a növényzet a reggeli harmatosság állapotát tükrözi és az klíma is valami hasonló, mert itt sokkal hűvösebb van, mint korábban az erdőben. Persze fényképezőgép nincs nálam, így telefonnal próbálkozom több-kevesebb sikerrel, de azt is óvni kell, mert minden nagyon vizes.

Közelebb merészkedünk, a fiúk-lányok külön fürdenek, ami nálam egészen 10mp-ig tart, mert megcsúsztam és bevertem a bal lábam, de nem vészes, leginkább a körmöm bánja, az pedig hamar kiheveri. Remélhetőleg.

Igazából állok és tátott szájjal bámulok tovább, mert talán ez a legszebb, amit eddig láttam! Nem akarom itthagyni a látványt, de vizesek vagyunk és fázunk, ezért muszáj... sajnos.