Karimun Jawa kiruccanás 4.

2nd Day - Let's rent a scooter

Ma már tapasztaltabbak voltunk. Senki sem kel fel 6-kor akkor miért mi tegyük? kellemes 7-es kelés, reggeli készülődés.

Na jó, ez nem egészen igaz, mert elektromosság az átlag házakban ezen a szigeten csak éjjel van. Kb. este 7-től hajnal 6-ig, vagyis telefont tölteni is csak ekkor lehet. Sajnos a kölcsön mobil akksija egy napot sem bír ki, így kihasználtam, hogy  felébredtem a 4 órási imádkozásra, és csekkoltam a mailjeimet. Bezony!! intentet is akad, de csak módjával! Mondjuk leveleket letölteni, egy Facebook becsekkolás már meghaladja a képességeit. De ez nem baj, ne is legyen itt 3G, ide offline pihenésre jön az ember. 

Szóval reggeli. Én a nyugati étteremre szavazok, mert felkeltette az érdeklődésem a fahéjas sült banán, forró csokival, de leszavaznak, marad a krumplis-tojásos-elsőnek felfedezett hely. Az emésztések láthatóan javulnak, elrugaszkodunk a natúr főtt rizstől, már én is megkockáztatok egy adag padlizsánt, aminek egyetlen problémája van csak: csípi a szám a szemem, a nyelőcsövem. :( 

- Ezt már az élmény után, blogírás közben hallottam, hogy vannak népcsoportok, ahol konkrétan íztelennek és nem finomnak tartják azt az ételt, ami nem csíp annyira, hogy még ők is megkönnyezzék... - fogalmuk sincs mik azok az ízek!
(a kép útközben készült)

Jan még szenved kicsit, de láza nincs, nagy baja nem lehet.

Evés közben kitaláljuk, hogy ma senki nem akar víz mellett lenni, elég leápolni az eddigi napégést, ma legyen szigettúra robogóbérléssel....vagyis, eljött a pillanat, amikor is elvesztem sokáig őrzött ártatlanságom a témában, vezetni fogok egy magától eldőlő, bizonytalan, 115 köbcentivel megáldott Hondát. Ráadásul utasom is lesz, Gabriella akinek ma én felelek a fizikai épségéért.

A bérlést "családon" belül bonyolítottuk: a házigazda barátnőjével (tesójával?) tárgyaltunk, aki a szomszédságunkban székelt vegyesboltjával, angol tudásával és 3 mozgásra vágyó rettenthetetlen kétkerekűjével. Nehezen, de kaptunk kedvezményt, hamár úgyis az egész flottát visszük, ennyiek bele kell férnie. A fiúk mindenképp tudni akarnak a biztosításról, mi történik, ha netán teljesen összetörjük a motort? Erre nem kaptunk választ, a 'teljesen' kifejezés ismeretlen lehetett a csajszi számára, mert csak azt hajtogatta, hogy látnia kell a motort és akkor megmondja. 

Nemzetközi jogosítvány csak nálam volt, de nem is értem mit menőzök vele, ugyanis papírok és bukósisak nélkül kapjuk a jószágokat, azt mondja a leányzó, hogy nincsenek rendőrök a szigeten, nem kell aggódnunk, de vigyázzunk magunkra és ne törjük össze  a motorokat!:)

Átveszem az alapokat, indítás, lámpák, duda, fék és leállítás. Akkor most mindezt mozgásban! upsz, az egyensúly még nemigazán megy, vagyis de egyenesen előre okés vagyok, de a  középen szemetessel jelzett 'körforgalom' már feladja  a leckét, 0-ra lassítok, hogy bevegyem az éles kanyart:). 3 perc alatt visszaértem a kiindulás helyére, gondolom érthető, ez még csak amolyan 'apu még lásson-csak a sarokig megyek' gyakorló túra volt. Kövezkező pálya: mindezt Gabival a hátamon. Egyensúly jobban megy, körforgalom ugyanúgy csak gyalogosan, de mindenki él, sebek hegek keletkezése nélkül!

Még évekkel ezeleőtt, az autós rutinvizsgámra is három tanóra után mentem (szerencsére átengedtek), szerintem ezt most is abszolváltam, tehát jöhet a forgalom!

Jobban örültem volna, ha az elöl vagányan közlekedő David-Jan páros után, valamint a babakék, műanyag vespa utánzatot egyedül élvező Ervin előtt mehetek, de a fiúk lassúnak ítélték az én 25km/h-s tempómat, ezért kicsit lehagytak minket. Persze, én is szerettem volna vagányan hasítani, de amíg nem éreztem magunkat teljes konfortban és biztonságban, nem láttam jónak túlságosan magafelé tekerni a kázkart, ugyanis az aszfalt is rejtegetett meglepetéseket... oh, nem is kicsit, az első páros máris borulni kényszerül! Csattanás van, nekik bajuk nincs, de a motor elfekszik és felsegítésért kiált. Úgy tűnik törni nem tört semmi, kisebb karcolásokkal megúszták és remélhetőleg azzal a tanulsággal, hogy az aprókavics nem éppen a kis kerekek barátja.

Nem haladtunk tovább talán 5 km-t, mikor az első páros újabb izgalmat ad: defekt a hátsó keréken. Ej-ej, valahogy az az érzésem, hogy nem kellene nekünk sehova sem mennünk, a fiúk kellő izgalmat és újdonságot biztosítanak nekünk... A közlekedőket kérdezzük, hogy merre tudjuk orvosolni a problémánkat, 2 ember 2  különböző irányt mutat. A fiúk felajánlják, hogy mi mehetünk egyedül fákat nézni, ők addig lerendezik a kerék problémát, de tekintve, hogy a megbeszélt helyen sem találjuk ott időben egymást, a sziget egy ismeretlen távoli részén, talán nem kellene randit szervezni. Maradunk, szolidaritunk és a szimpatikusabb idegennek hiszünk az útbaigazítást illetően. Tényleg közel volt, egy kaibás kedves gumist találtunk, sorban a 3-ként meg is javítja a belsőt.
Tehát várunk, és közben megismerkedünk Bob Marleyval, aki szintén a motorjára vár és egész korrekt szigetismertetőt tart angolul! Értelmes fószer, a kevesek egyike és rendkívül kedvesen és türelmesen válaszol az összes hülye kérdésünkre.

A várakozás alatt a szűk környéket kutatom és találok egy talán picukra temetőt, talán családi, vagy itt így szokás, nem tudom, mindenesetre csak néhány elhunytnak állítottak ott csempeemléket. Név nélkül, évszám nélkül. Ők ezt gondolom fejből tudják. Vagy ezek lényegtelen adatok, ha valaki már úgysem mosolyog velünk a vacsoraasztalnál...

Nah, végre, a gumi újraolvasztva, vagy foltozva fogalmam sincs, de nagy tűzzel és kellemetlen szaggal járt a javítás, a lényeg, hogy újra úton vagyunk, először  egy mangrove erdő tanösvényéhez. Rizsföldek és pálmafák közt vezet oda az út, de nekem az aszfaltra kell koncentrálnom így csak módjával élvezem a tájat.

ÁÁÁÁLLJ, egy óriásgyík nem tudja épp eldönteni, hogy merre induljon a bokrok közül ebben a nagy melegben. Satufék és pánik az én részemről, izgalmas fotótéma Jan részéről. Szeretem az állatokat, de örültem, hogy a gyík úgy döntött a bokrok árnyékát választja és én iszonyatos sebességel elhagythattam a terepet. Tovább, tovább át egy hídon és már a bejárathoz is kérkeztünk. Belépő nincs, a komplexum valaha (kb 2 éve) egész szépre lett építve, de most inkább mutatja egy elhagyott gyerektábor képét, mint izgalmas turistalátványosságét. Nem baj, itt vagyunk, végigsétálunk a fahidakon és pallókon.

Érdekes, hogy erdőben vagyunk, de sokhelyen találunk kagylókat, algákat, tengeri szemetet, mert időről-időre, egész magas vízállással tör be a területre a tengervíz. Itthagy némi sallangot, feltölti nedvességgel a talajt aztán tovább lép. Átbeszéljük, hogy kinek milyen kaja hiányzik, ki mit eszik, amikor spórol ezzel felébresztve a mindannyiunkban szunnyadó éhséget. Szerencsére senki sincs a környéken, így Jan bármelyik tőlünk távoleső facsemete-együttest használhatja a hascsikarás orvoslására.

Ösvény vége, vissza a robogóra. Az egyik útkereszteződésben egy lábakon álló, nyitott fakaiba volt, tele fiatal fiúkkal. Dumálgattak, dohányoztak, közösségi életet éltek mindenféle internetkapcsolat nélkül. Köztük volt egy ismerős is, Bob Marley, aki most is terelgetett minket, hogy merre menjünk, ha további tanösvényt szeretnénk látni. Így érkeztünk meg a már fizetős, feltehetően nem 'tracking' de inkább trekking  bejáratához.

Izgalmas, hogy eladjuk magunkat helyieknek, máskülönben 3x-os belépőt kellene fizetnünk, így viszont megússzuk 8e rúpiából fejenként. Off-road pálya következett, homok, kövek, fű, aprókavics gaz és minenféle keveréke kerül a robogó elé, így halmozottan kérem Gabit, hogy ne ficeregjen mögöttem, mert az együttműködése nélkül hamar alánk fordul a motor.  Ügyesen összedolgoztunk, csak egyszer kellett letenni a lábam, ami egy kisebb sokk volt a gyengébbik bokámnak, de aztán kiheverte.

Megérkeztünk a parkolóhoz, itt sem volt óriási a tömeg, mindösszesen egy európai pár üldögélt az árnyékban. Ilyenkor mindig kitágul a pupillám, lehetőséget kapok, hogy érdemben beszélgessek értelmes emberekkel, most a témaválasztás miatt mégis hamar lelombozódtam. Ők úgy döntöttek, nem mennek végig az ösvényen, mert a bejáratnál van egy óriáspók, nem épp barátságos vendégszerető mosollyal... (aki nem tudná, talán ez a legnagyobb félelmem).

Aztán valahogy lendületet kapott a csapat, a fiúkat nem zavarta a veszély, a saját szemükkel akarták látni az útonálló pókocskát. A félelem nálam a legerősebb, én vagyok az egyetlen, aki nem zárt cipőt visel, hanem túraszandált, mert előzetesen strand-hajó-vizes programok voltak betervezte, nem egy pókvadászos dzsungeltúra. Minden lehetséges veszélyt fürkészve, utolsóként ballagok a többiek után a térdig érő fűben, abban bízva, hogy ha valami támad, akkor az az első 6 embernél megtörténik (csatlakozott a német pár hozzánk) és nem vár a 7-ik megérkezésééig. Erdő széle, útelágazás, láthatatlan pókháló, benne a kistestű, már-már kitines felületű pók, iszonytatóan hosszú, vékony lábakkal megáldva.

Eredetileg a német srác vette észre, elismerésem érte, ebben a félhomályban esélyesen belerohantam volna. Tükrök csattannak percenként többször, csak én gondolom úgy, hogy nem akarom 'hazavinni' magammal az ijesztő lényt. Ervin közben azt meséli, hogy ő Comodón látott hasonlót és ott azt mondták elég veszélyes jószág, de nyugdojunk meg, létezik ellenszer! - nem vagyok nyugodt...

Az esküdtszék összeállt, döntés született, a háló alatt átbújva megyünk tovább, a német pár pedig velünk tart, ők is tudni akarják mit őriz itt ez a fekete kis hostess. Én pedig dönthettem, egyedül várakozok a pók környékén, vagy megyek tovább. Az utóbbit választottam, úgy véltem nem tesznek oda tanösvényt, ahol hemzsegnek a veszélyes állatok, az egy idekóborlóval meg találkoztunk, legyen az mára elég.

Haladtunk libasorban tovább az alattunk furcsán dohogó, puha, de száraz vörös talajon, amit sok-sok tojásnagyságű lyuk ékesített. - azóta sem tudjuk, hogy kik laknak ott, és ez jól is van így! Az itt lévő mangrove erdő száraz, kevés szépséget mutat, így balra fordulunk és folytatjuk utunkat tovább a tengertől 6-8 méternyire egy sziklás-földes-avaros terepen. A fák közül időnként kikandikálunk a tengerre, ami naturális szépségét mutatja: halk morajban viaskodik a sziklákkal, de azért egyszer-egyszer odacsap egy nagyobbat a kövekre.

Az erdő amúgy izgalmas, mindenfelé gyökerek kapaszkodnak, sziklák magasodnak és növények lógnak az arcunkba, de jobban örülnék, ha lenne itt egy helyi, aki megnyugtatna, sehol sem fog feltűnni egy éhes vadállat. Amúgy furán mozgok, kapaszkodom mindenbe, ami stabilnak tűnik, hogy könnyítsem a terhet a bal lábamon, többnyire sikeresen, de közben azért fényképezni is próbálok. Plusz az erdőben nincs légmozgás, stabil 35 fok, párával, levegő nélkül, így minenkiről szakad a víz, ahogy csak lehet. Aztán kijutunk egy tisztásra, ahol nem rég égették le az aljnövényzetet, így mégiscsak lehet itt valami karbantartás és emberi jelenlét rajtunk kívül is. Majd jött egy újabb füves mező és a megkönnyebbült visszaérkezés a robogókhoz! A túra 2.  felét már kb élveztem is, de tutira nem mennék vissza még egy körre! :)

Elköszönés a pártól, jó pajtások voltak, talán még összefutunk a napkban, hiszen ők is vasárnapig maradnak... ki tudja!?

Vissza a robogóra, a homokos, köves off-road újabb megtétele majd visszaérkezés ahhoz a kereszteződéshez, ahol Bob Marley székel. Tanácstalanságunkban nem tudtunk mit mondjunk, hova is akarunk menni, akár strandolós part is jó lenne, majd naplementés, de ahhoz még korán van... de hát ő a helyi, utasítson minket! :P  Lemászik a magasított kerthelyiségről, cross motorra pattan és vadul integet, hogy kövessük. Útközben derül ki, hogy a szigetnek van egy reptere, vagy legalább is egy leszállópályája, de homály fedi, hogy ezt katonai vagy kapitalista célzattal teremtették oda. Rövid konvoj utazás után, megérkezünk Bob házához, ami szintén cölöpön nyugszik és Bob partszakaszához, amit úgy sejtem csak ő és néhány haverja használ...

Na ki akar couchsurgingelni nála? szerintem megdumálható vele akkor is, ha nincs regisztrálva a rendszerben... :)

Kókuszbéllel kínál minket és közben mesél, mesél, bármiről amiről kérdezzük. A part puha homokos, a víz tiszta és nincsnek korallok, csak egy tengeri csillaggal találkoztam, amihez elvileg nem lehet nyúlni, egy pillanatra mégis kiemeltem, a kíváncsiáság ugye. Mire visszaértem a partra, három kislány sündörgött az otthagyott lálbnyomainknál, a hangunk, a szagunk vagy a bőrünk színe valamiképp eljutott hozzájuk és mindenképp látni akarták a szokatlan fehér idegeneket. Feltételezem a Marley alom tagjai, de ez nem derült ki biztosan számomra, mert Bob nem viselkedett velük apaként. Aztán kitudja.  A kommunikáció a bemutatkozásig megy, aztán elakad a helyi nyelvem, de azért maradnak, csodálnak minket tovább. A legkisebb, meg őrülten pózol a kamerának, mintha csak tanították volna neki, nagyon édes.

Közben szólnak a fiúk, hogy a naplementét máshol töltjük, mert innen nem látható, és már 5 is elmúlt, szedjük a lábunkat, vagyis a robogónkat! Elöl még mindig a kedves idegenvezetőnk, mi meg robogunk utána. Újabb part, tisztán helyieknek épült halaszkikötő, felújításra szoruló, szép hosszú mólóval. Mindenki pole pozícióban, csak arra várva, hogy a nap, ma is eljátssza a szokásos attarkcióját, a színekkel, árnyékokkal és a gyors eltűnésével.

Értelemszerűen sötétedés után indulunk vissza  sziget másik felébe, ami egy újabb szintemelkedést jelent a robogózásomban, mert a korábbi útviszonyokba még bele kell kalkulálnom a kivilágítatlan járókelőket, teheneket, sőt MOTOROKAT is  és ebben a játékban aligha van segítségemre a gyéren elhelyezett közvilágítás. A félreértést elkerülvén, tisztázzuk, a gyéren nem azt jelenti, hogy épp nem találkoznak a lámpák fényei, hanem azt, hogy 1-2 néha 3 km-ként van egy-egy fényforrás az út mellett. Ami viszont pozitív, hogy ezek mindegyike napelemmel működő led lámpa! így bandukoltunk hazafelé, kissé lemaradva a srácoktól akik kedves megjegyzésekkel díjazták mindezt, de végül mindenki megérkezett épen és egészségesen a nyugatinak mondott étterembe. Semmire sem vágytam jobban, mint egy nem fertőzött, ma, netán tegnap kifogott halacskára gusztusosan roston sütve bármilyen körettel. Megrendeltem, kivártam, majd közölték, hogy ja nincs is haluk...meg ananászuk sincs, szóval inni is válasszak már mást...  ezt eljátszották a többiekkel is, így maradt a helyi vizes leves, zöld paradicsomturmixxal és a csak pop zenét tartalmazó eredetileg rock albumnak nevezett tracklisttel.

Ma sem bírtuk sokáig az éjszakai életet, de este azért bevállaltunk egy utcai sütit, amit David ajánlott, ők tegnap kóstolták. igazából egy ultravastag palacsintát kaptunk csokival és mogyoróval töltve, sűrített tejjel lecsöpögtetve, ami valóban egy puha, abbahagyhatatlan, ráadásul otthoni ízekre emlékeztető tésztakockákat eredményezett. David türelmesen kivárta, míg elkészült az első adag (dobozba csomagolva), de direkt nem kértük ki a pultból, nem akartunk igazán osztozni, a napokban már megelégeltük a lehúzást...

Közben készül a következő adag, David még mindig vár, alibi témákat hoz fel, hogy ne kelljen még a fiúkhoz csatlakoznia. Sajnos ma kegyetlenek vagyunk, a süti felét a holnapi reggelire tartjuk, így tényleg nem akarujuk, hogy az a rész Einstandolva legyen. Kész a második adag is, dobozolva, zacskózva, megköszönve, kifizetve... és nem kibontva. a lányok még inkább shoppingolnak kicsit, és majd később falatoznak. :p
David lógó orral ment focizni, mi meg egy ház előtti padon élvezzük az európai szintű édességet.

Hát mit mondjak, az élet néha kegyetlen. :)

-Még egy kör van ebből a túrából, azt már ne hagyjátok ki!