Mérföldkő

Azt kell mondjam, nem voltam egyszerű eset! Igen hosszú időbe telt, de úgy érzem kezdek 'ideszokni'. Persze, lehet csak naiv vagy türelmetlen voltam, mikor úgy gondoltam egy hét alatt be lehet illeszkedni egy ázsiai kultúrába...

Múlik az a mérhetetlen düh, ami az első hetekben jellemzett, múlik a félelem a kajáktól, emberektől és kezdem magam felszabadultan érezni! :)

Az elején nagyon dühös voltam, hogy helyes angolt senkitől sem tanulhatok  ugyanis az angol és az amerikai lemondta a programot, az itteniekről tudtam, hogy nem ászok ezen a téren, de hogy a csoporttársaim is válogatott akcentusos hibáthalmozók, az rettentően zavart. Ezt csak szinesítette, hogy sokat beszéltünk olaszul, mert az hármunknak (spanyol-görög-én) jobban ment....pedig én nem ezért jöttem ide!!!!

Az elmúlt hónapban rettentően dühös voltam, hogy semmit sem tudunk egyedül elintézni. Mind a nyelv miatt, mind a közlekedési lehetőségek szegényessége miatt, meg ugye mindenhol átvágnak minket, legyen az egy piac, a helyijáratos busz, vagy egy kajálda.

Apropó, ételek! Ez sem volt a szívem csücske... semmi, de semmi otthoni íz, érzet nincs itt, amit megtarthatna az ember, mint egy kismaci, ami mindig velünk van és ami köré aztán lehet építeni a csirkefejes, csípős, tofus és misztikus összetevőkből álló förmedvényeket. A misztikus nem a konyhában álló varázsló műve, hanem az itteni műveletlenség és érdektelenség eredménye, ugyanis ezek az emberek tesznek rá, hogy mi van a kajájukban. Nem ismerik az összetevők nevét, nem tudják miként készülnek, általában csak a legfőbb, szabad szemmel látható alapanyagot képesek felismerni és bemutatni nekem. :(

zavart a szobám és a lakhatás körüli zűr. Közösen bérelhető álomházat nem találtunk, próbálkoztam szobákat keresni, ahol legalább mi hárman lányok együtt lakhatunk, de végül le lett szavazva, egyedül meg nem akartam költözni. Aztán hirtelen a többiek elindultak magánutakon és elkezdődött a költözködés a szélrózsa minden irányába.

Végülis a házzal elvoltam, megbékéltem a 10 órási hazaérkezéssel, tekintve, hogy eddig még egyszer sem voltunk bulizni, csak a szobám gyűlöltem a sötétsége és az ablakom előtt óránként elhaladó öreg bácsika miatt.

Én tényleg próbáltam türelmes lenni! Próbáltam elfogadni őket, de ez a világ mindig nyújtott valamit, amitől egy európai a fejét leginkább a falhoz püfölni, mert a racionális gondolkodás már nem segít. Gyönyörű helyeken jártam, amit nem tudtam 100%-osan élvezni az aggodalmak miatt és ezért már magam sem szerettem igazán...

Aztááán, valahogy lépésről-lépésre, de kb egy hétre összpontosulva elkezdtek válzozni a dolgok. Megbékéltem a szituációkkal kicsit és/vagy spéci stratégiákat dolgoztam ki rájuk.  Az (európai) csoporttásraim elképesztő csámcsogása sem olyan szörnyű, ha nagy hangzavarban eszünk és nem ülök velük szembe, csak szigorúan melléjük. :)

Az olasztudás sem hátrány, ha összemosolygásra, magánvélemény megtárgyalására van szükség... meg amúgy is jobban megy, ha fáradt vagyok, vagy nagyon sietek, én is gyorsabban fejezem ki magam azon a nyelven. Angolul meg szakcikkeket olvasok, reméljük abból is ragad valami.

Az intézkedés még mindig kíván szervezést, de már tudom milyen ügyben kihez érdemes fordulni. Van aki elintézi helyettem, ami nem jó, de 3 írható dvd vásárlása esetén elég kényelmes és nem különösebben érdekelnek a helyi papírboltok, szóval okés így.

Van aki csak helyet javasol, van aki az utazásban segít és van amikor csak én felkerekedek és megpróbálok a dolgom végére járni. Aztán persze volt, amikor nem sikerült, volt amikor taxiznom kellett, de így tanul az ember és mindennél fontosabb, hogy nem kell minden percben magatehetetlennek éreznem magam.

Aztán az ételek sem mumusok már. Ha biztonságra vágyom, tudom mit rendeljek. Ha újra vágyom kikérem és kitalálom egyedül, hogy mit főztek az órák óta melegben érlelődő főzetbe. Persze ebben óriási segítség az immunrendszerem aki úgy néz ki már nem reklamál a piacon kézzel megevett rántott hülyeségekre, a lazán elöblített evőeszközök és poharak használatára és a szintén piacos zöldség és gyümölcsfogyasztásra. Kezdem kitalálni (magamtól beszerezni) a reggelimet, mint legfontosabbat a többi pedig ahol épp útba esik. Már sejtem mi a csípős, mi nem és akkor fogyasztom, amikor én akarom, nem pedig napi 3x. Beszereztem az első szakácskönyvem, a csoporttársak közül megismerkedtem egy anyukával, aki főőőőz, így szerencsére tudatában van annak, hogy mit pakol a serpenyőbe és lehet tőle kérdezni és nem azt mondja: hát, fűszerek vannak benne...

Aztán egy fizetési balhé miatt a görög lány 2 óra alatt elköltözött és megkaptam a szobáját mesés kilátással, ablak alatti kakassal, légkondival és gyerekeknek való kutyusmatriccákkal a falon. Két nap túra után, tegnap este tudtam költözni, de nem zavart a fáradtság, jó volt ma reggel itt ébredni és most innen írni!

Aztán random becsatlakoztunk egy épp most újjá alakulú (5 évig csendben szunyókáló) egyetemi túracsapathoz. Persze a túlnyomó többség vihogó 8 éves, de a vezetők értelmesek, plusz volt 4 alumni tag, akik a maguk 30-as 40-es éveikkel és elképesztő kedvességükkel szuper társaságot biztosítottak, akkor is, ha az angol tudásuk inkább indonéz, csak nem tudnak róla. :) A csapat nagyon lassú volt, de a lábamnak még kellett ez, így gond nélkül érkeztünk a csúcsra. Sátrat kaptunk, vacsit és elképesztő napfelkelte élményt. Elég volt csak ott csendben ülni velük, kézről-kézre adni az egy pohár forrócsokit és örülni annak, hogy bevállaltuk a túrát.

És otthont teremtő az is, hogy tegnap a rohanás-pakolás-hajmosás után leültem a nappalinkban, kifújtam magam és a külön nekem hozott haribot meg jégcsokit majszolva hallgattam Benny németországi beszámolóját. Nagyon kedves volt tőle, hogy rám is gondolt, pedig csak párszor találkoztunk.

Aztán az eső rákezdett és frissebb levegőt hozott, a hűtőből meg jött a jaeger, amit egy darab vizespohárban tudtunk szervírozni ezért a koccintás kimaradt, de enélkül is tudtam, hogy integrálva vagyok...

talán az idő.

talán én.

vagy nekünk kell az alkohol a barátság és otthon építéshez, nem tudom.

De jelentem: MEGÉRKEZTEM!

(Gunung Andong, 1463m)

* a jégcsokit én ajánlottam Benny-nek. Próbálja ki, ha arra jár, mert szerintem jó, és itt úgysem lehet kapni. Kérdezte mi is az, ezért csekkoltam a neten és kiderült, hogy normál tejcsoki KÓKUSZolajjal dúsítva.... lol. hát ööö, valami nagyon európai helyett, ajánlottam neki a helyi ízek egy alternatív felhasználási módját:)