Magányos Vízesés

(2013. 10. 04.)

péntek van. este. itthon tanulmányozom, hogy mire is jó a papaya, amiből megint egy két kilós darabot sikerült beszereznem. Kopognak az ajtómon, de hiába mondom, hogy gyere be (bármilyen nyelven), már megszoktam, hogy nekem kell kinyitni az ajtóm. Nyitom, és sehol senki. Akkor ezek szerint látogatóm jött. Kukk a bejárati ajtóra: Jan érkezett meg a napi túlélőtúrájáról, teljesen kimerülten és összetörten... Sok fizikai munkást láttam már hazafelé tartani, ittast és kevésbé alkoholizáltat, porban fürdőt, állva elalvót, de ez a srác úgy néz ki mindegyiken túl tesz. Nem is sikerül neki eljutni a "koedukált helyiségünkig" a lépcsőre rogyva kezdi a meséjét. Előrször is 4-kor találkozónk volt egy tanárnál, teázás, informális ismerkedés, városlátás céljából. 6-ig Jan nem érkezett meg, így mi is elhagytuk a terepet, mert készülnünk kell a holnapi túrázásra is. Kiderült, hogy 7 óra magasságában egy teljesen idegen srác elfuvarozta a helyszínre, így nem maradt le teljesen az eseményről, csak épp privátban intézte.

Szóval ez a fiú, ma elindult dzsungelt látni, egyedül. A helyiek (akik néha tényleg túlaggódják a dolgot) konkrétan megmonták neki, hogy ne menjen egyedül, vadállatok vannak arra, magányosan kevés esélye van időben segítséget kapni. Jant, a spanyol geológust ez nem zavarta, komolytalannak vélte a félelmeket és nekivágott...Egy darabon elvitette magát motorral, majd jött az egész napos trekking az ismeretlen terepen, térkép nélkül.

Az élménybeszámolójának minőségét rontotta, hogy Jan angolul mesélt, (Lisa ült mellettünk, az egyik aranyos indo leányzó) de ennek ellenére az lejött, hogy egy-két megcsúszás után egyszer rettentő zűrös helyzetbe került.

Ugyanis felért a hegy csúcsára, ahonnan rövid körbetekintés után a patak mentén gondolt leereszkedni. Az ötlet okos, szavakban is elismertem, de azt nem kalkulálta bele, hogy itt a patakok néha vízesésekké válnak, így egyszercsak egy 20-25-30 méteres szakadék szélén állt... hoppá

Próbált ő a kavicsokon ügyeskedni, de megcsúszott és zötykölődött lefelé a sziklákban lassulva, és ágakban meg-meg kapaszkodva, táskástul, bakancsostul, fényképezőgépestül.

Baromi nagy szerencséjére egy nagyobb kőben fennakadt végül és egy másikban kapaszkodni is tudott, hogy levegőt vegyen az izgalmat követően. Közben észrevette, hogy a vízesés alján állnak emberek, kiabált is nekik az általa ismert összes nyelven, de a víz morgó hangja elnyomta az ő segítségkérésétm, így nem maradt más hátra: egyedül lereszkedni valahogy. Gondolom az erőnléte vagy az óriási nagy szerencséje segítette és végül épen leért a vízesés aljára, ahol új barátokra tett szert. Először egy herbal patikába vitték, ahol vettek neki sebfertőtlenítőt és valamilyen izomhúzódásra/kék foltokra (?) való krémet, mert a combjait igencsak összezúzta. A 'szakszerű' ellátás közben pedig kiderült, az ismeretlen idegenek ismerik a mi teára invitáló tanárunkat, tudják is, hogy hol lakik, így Jan oda lett leszállítva, csak éppen egy másik idősávban:)

Szerintem neki nem szerencsecsillaga van. Az egész Tejútrendszer az ő lépteit támogatja. :)

türelmi idő

2 hét ultra spórolós, minden kényelmet mellőző utazás után visszaérkeztem a 'kis saját' szigetemre.

Utaztunk komppal, autóval, kamionnal, robogóval, dömperrel, busszal, minibusszal, kishajóval, bambusz tutajjal, gyalog természetesen és végül egy kis boeing-gel.
(vonat nem létezett arrafelé)

A reptéren 3 kapun mentem át, az irataimat mégsem csekkolták, csak kidobtak a placcra, ahol gyakorlatilag bármelyik gépre felszállhattam volna, mert az ott parkoló gépek közül is bemondásra választhattam:)

De a lényeg, hogy újra itthon már tiszta hajjal, rövid körömmel, tiszta ruhákkal és élményekkel!!!
- amik kommunikálva is lesznek, mire ez a füstölőgúla a végére ér :)

JAMU óra

hűűű, hogy ma milyen érdekes napom volt! Szerettem volna valaki emberivel megosztani és csak mesélni mesélni, mondjuk Gabinak, de ő éppen ki volt akadva, hogy itt nincs ÁNTSZ és hogy milyen magasak az árak. Próbáltam megérteni őt, de most nem volt hozzá hangulatom, csak hallgattam, gondoltam az is segítség neki. Aztán megmutattam neki hol a piac, amit tegnap egész jól felfedeztem és ott előlről kezdte az áras mondókát. Tök igaza van én is ki szoktam akadni, de ha meg sem próbál velük indonézül beszélni, akkor sosem fog olcsóbban vásárolni. 

Az én szintén igen limitált tudásommal próbáltam neki segíteni, több-kevesebb sikerrel. A papayát lealkudtam,  a dinnyét nem sikerült és erre fanyalgott kicsit. hááát...pedig én óriási sikernek élem meg, hogy egy kiló cukrot 289 Ft-ért vettem a boltban (répából), a piacon pedig 135 Forintért sikerült megkaparintanom egy 1-1,5 kg-os papayát a csodás mosolygós értetlenkedésem hatására. :)

na jó, jöjjön inkább a mai suli. Délelőtt folklór, amcsiban tanult bácsival. Nagyon szeretem ahogy mesél: mindig figyeli a szemünket, hogy kiében mikor csillan valami fény és akkor arrafelé próbálja folytatni a sztorit, ahol több lelkesedést remél.

Aztán kis szünet és JAMU óra, eddig még nem látott, limitált angol tudású anyuka típusú nénivel. 10 perces bevezető után jött a tesztelő periódus, rögtön kaptunk a homlokunkra valami frissítő masszagombócot, állítólag jó  a szemnek, a gondolkodásnak, meg úgy általában fáradtság ellen, ám az összetevőket nem tudta felsorolni... :( Sebaj, ragasztjuk serényen és tényleg valamiféle hűsítő, mégis vérbőségfokozó lehet az anyag, amolyan kellemes érzetet kelt a homlok közepén.

Aztán kagylóporos melegített lime jön, gyerekeknek, torokfájásra. Nem gyerekek vagyunk, de azért kenegetjük magunkra, mert pl az illata kifejezetten kellemes.

Ezután kaptam egy zacskó sárga port (valamelyik kurkumacsalád az alap) amit kevés vízzel  keverve bőrradírként használnak a helyiek. Ők azt mondják fehért is, mert ugyebár ők barnák és fehérek akarnak lenni, mi fehérek vagyunk és barnák akarunk lenni - lol. Aki télre extra fehérséget szeretne, annak szívesen postázom...(a képen nem látszik, de a bal kezem durva sárgaságban szenved)

Kurkuma jön, szintén kagylóporral, szintén gyerekeknek, ezt csak érdekességképpen, aztán az általunk kért nagy attrakció, a betel levél rágcsálás, ami itt Jáván nagy tradíció. Elvileg fogmosás helyett használták, mert megöli a szájban a baktériumokat a hozzáadott kagylópor pedig segíti a kalcium beépülését. Azt mondjuk nem tették hozzá, csak az internetről szedtük össze, hogy kicsit addiktív a dolog és minimál hallucinációt okoz, ha valaki túl használja. (vidéki öregek ezzel a szájukban alszanak/aludtak, gondolom, hogy biztosítsák az esti élényeket, televízió adás hiányában) :)

Szóval a levélre kell a vizezett kagylóport rakni, gondosan összehajtogatni és mindenfelé forgatva rendesen megrágcsálni. Erre jön a jambu héja, ami jól összefestékezi a szánkat és immár narancssárgában vigyorgunk tovább, amit nem hagyhatunk így, ezért szárított dohánnyal kell átdörzsölni a fogsort, hogy leszedjünk minden odatapadt maradékot. Gondolom a kíváncsiság hajt,  de szerencsére semmi rossz érzetet nem kelt, csak rettentően fura érzés ilyen anyagokat a számba pakolni és még vagy fél óráig dohány szálakat papírzsepibe köpdösni...

Túl a bemutatón, jönnek a leggyakoribb szárított hozzávalók főzetek készítéséhez. Külön-külön csomagolva, felcímkézve átvesszük mindegyik indonéz nevét és legalább azt, hogy a növény mely részéről beszélünk (termés, kéreg, gyökér...stb). Semmit nem tudtam megjegyezni abból a harminc kimondhatatlan, többnyire k betűs marhaságból, amikor újabb játékot kapunk.

Helyi guruk, 1 kilós liszteszsacskónyi méretű nejlontasakokba válogatják össze  össze a különböző betegségek ellenszereit, amit aztán otthon megfőz magának a delikvens egy hétig iszogatja és minden porcikáját ellazítva, várja a gyógyulást.

Jané a veseköves adag, enyém a magas vérnyomásos. asztalra borít és válogassuk ki az előbb megismert növényeket, zacskózzuk, cimkézzük és a végén számoljuk meg, hogy hány összetevője van egy-egy ilyen főzetnek... öööö. Imádom a kirakót, de nálam 6 vagy 7 évbe telt, míg a 2000 darabos tájképemet egy egységgé faragtam, mert valahogy mindig 15 perc után meguntam a 200 kék egymáshoz illesztését. Ez sem tűnik könnyebbnek, 4 nagy kéreg után jönnek a füvek, szálak, virágok, termések ééés egy kis zacskónyi meglepetés: az aprómagvak :))))) Hát legyen, még anno diákmunkában is kellet búzaszemeket válogatnom, így megvan a megfelelő előképzettségem, de mákszemek közt lenmagot, mikro tűleveleket és egyéb miniatűr cuccokat szelektálni, egy picit szemet - és embert próbálóbb feladat...:) Kb egy órája játszadozhattam már, amikor megszánt a tanárnő és szólt, hogy elég minden növényből csak egy kis mintányit kiválogatni és azt lezacskózni, különben esélyem sincs végezni még a héten...

azóta kukáztam hozzájuk egy óriás kekeszes fémdobozt és abban tárolom a csodás növénygyűjteményem:)

Karimun Jawa kiruccanás 5.

ideje vagyon mindennek, így a sztori befejezésének is.

Újabb reggel, újabb reggeli, még mindig a szokásos helyen. Valahogy néhány nap alatt a hagyományaink rabjai lettünk.  Igazából én a tegnapi palacsintám második felét pusztítom, Gabi a földön hagyta, így az övében reggelre milliónyi hangya lett, én a tükörre akasztottam, ott nem találták meg az éjjel. :) Ezentúl egy tükörtojást és fémdobozos kávét fizetek, a szárazra sütött halak ma sem győztek meg, pedig hol máshol, ha nem egy halász szigeten kellene halat ennem???? Remélem ez még összejön a nyaralás alatt.

A falatok még nem érték el a nyelőcsövet, de az ötletelés már kezdődik:

-mai program

-mai alvóhely

Ez a két kardinális téma, amiről egyezkedünk. Mi lányok strandolással is elvagyunk, de ha van érdekesebb, nem fogjuk vissza magunkat. (csak ne legyen túl drága, mert az utóbbi napokban túl sokszor kellett nagyobbra nyitni a pénztárcát a vártnál. A bátor fiúk ma a szabad ég alatt akarnak aludni, szigeten, vagy strandon, mindegy, csak ingyen legyen és izgalmas. Én tanácstalanként állok a dologhoz, mert ugyan hálózsákom van, sátrunk nincs, és fogalam sincs milyen állattól is kellene tartani ezen a szigeten. Gabi hálózsák nélkül, eleve leszavazza a nomád kemping ötletét, ellenben támogatná a vízen lévő homestay kipróbálását! - jóóóó, már csak az árat kellene megtudni anélkül, hogy fizetnénk az odahajózásért.

Jan búvárkodna, úszna, csónakázna egyszerre és ha lehet ingyen, de nagyon lelkesen, így megint Ervin lép közbe és próbálja letisztázni vele az igényeit. - még mindig mókásak, ahogy gondolkodást és véleményt próbálnak összeegyeztetni. Türelmesen, higgadtan és udvariasan, pedig az első pillanatban kihallatszódik, hogy közös nevezőről egy harmadik világégés esetén sem lehetne szó.

Ahogy kilépünk a törzshelyünkről, kedves családba botlunk. Jan rég nem látott sógorként köszön, üdövzli őket és búvárhelyről érdeklődik. Azt hiszem Európában, reggel f9-kor egy ilyenért szemöldökráncolás járna, de itt máris sorolják neki a sziget túloldalán lévő lehetőségeket. Nincs messze, csak 1,5 óra hajóval. Közben megérkezik a család feje, Joice, remek angollal, a mosolyában eltűnő szemekkel és azonnali programajánlattal a mai napra. Meglepően hamar változtak az elvek és vélemények: 4-en Joice férjével hajózunk ma, David pedig anyagiak szűköletében a szigeten marad helyiekkel (esetleg külföldiekkel) bandázni. 40 perc múlva, tali ugyanitt, hogy együtt sétáljunk egy kiskikötőbe, elkerülve az értelmetlen behajózási díjat a másikba.

Az idő szűkölete, csak engem feszélyez, a többiek véronyomást emelően nyugodtak. Lassan érkezünk meg a zöld-fedetlen szállásunkra, ahol összecuccolás, kicsekkolás és fizetés a menü, mert az éjszakáról még csak annyi az elképzelés, hogy új helyen számoljuk a sarkokat elalvás előtt. Már amennyiben lesz sarok, amit számon lehet tartani:)

Szokásos activity kezdődik a tulaj lánnyal, csak most ez van a kártyára írva:

ugyan ma már nem alszunk itt, a cuccainkat a sarokban hagynánk, ha lehet. Lehet? válasz nincs, mi cselekszünk, aztán este kiderül, hogy merre keveredtek a koszos ruháink.

Kisebb kikötő, nagyobb hajó, kedvesebb kapitány, pici angol tudás, árnyékolás, mosoly és indulás. 3 sziget, 400.000rúpia, esti érkezés.

A kezdeti hullámok igen ijesztőek voltak. Az általam megszokott 'hajóorr emelkedés és visszazuttyanás' helyett oldalirányban ingott a hajó, de olyan erővel, hogy mindkét kezemmel kitámasztottam magam, hogy ne csapódjak percenként kétszer a hajó oldalához. Folyton azon járt az eszem, vajon mikor fröccsen fel annyi víz, hogy végérvényesen oldalt fekvést választ a hajó, de elég megbízhatónak tűnt a tőkesúly (és a kapitány ellenkormányzása), így feladtam az aggodalommal, figyletem inkább partszakaszt, amely mellett elhaladtunk. Na jó, egészen őszintén Gabira is kellett néha pillantani, mert félő volt, hogy a reggelije az ingemen landol, de szerencsére jól viselte a gyűrődést, a csukott szem és a kapaszkodás megővta a további következményektől.

Valamivel több, mint egy óra imbolygás után ékreztünk az első szigetre, vagyis csak a közelébe, mert először snorkellinggel keztünk. Kaptunk maszkot és pipát, meg nagy elnézést amiért mindkettő penészes, így bármennyire is hiszek a só fertőtlenítő hatásában, csak az előbbit vettem használatba. A legutóbbi leégésből tanulva, a fehér ing rajtam marad, mert ilyenkor a naptejtől megtisztult hát és fenék, könnyű célpont a delelni készülő trópusni napnak. 

(és másnap igen nehéz hátizsákkal közlekedni...:) )

Kókuszbelet kapunk haledelnek, ami mindenképp szimpatikusabb, mint a keksztúladagolás, lévén, hogy csúcsidőben, napi több hajó is jár erre látványetetni. De úgy tűnik ez sem elég nekik, előszeretettel próbálgatják a bőrünket is, így befejezem a kajával úszást, csak merülök és figyelem őket. A milliónyi apró szürkés hal közt megjelnik néhány világító kék-sárga, lila farokkal ééés a többnyire csak a korallok szintjén maradó bohóc hal is (nemzetközi nevén: Nemo fish:) ) Fél óra csökkentett számú levegővétel után úszunk a stéghez, ahol egyezmény születik: egy óra múlva ugyanitt találkozunk!

A sziget könnyen körbejáható, mindenhol tiszta, fehérhomokos a part, csak sárgadinnyénnyi korallok akadnak a lábamba itt-ott, meg az elmaradhatatlan tengeri hulladékok. (megszámlálhatatlan tangapapucs, flakon zacskó, csomagolóanyag talál új otthont ezeken a gyönyörű szigeteken, pedig akár már rég lehetne belőlük Patagonia kabát, vagy kerti bútor ésszerű gyűjtés esetén...enyje, de cudarul lusták és felelőtlenek vagyunk...)

váóó, még 15 percünk van és a szárazföldön futok össze Jannal!! Ígéri, még egy kicsit nézelődik a víz alatt, aztán időben érkezik a hajóhoz. Mielőtt végérvényesen eltűnik a láthatáron, azért kérek tőle két kattintást, nem ártana, ha ma is készülne rólam kép, máskülönben megint letöltés vádjával kerülök a kommentelők ítélőszéke elé:)

Minimális késés, pontos továbbhaladás egy közeli, lakottnak tűnő szigetre. És valóban lakott, egy kiscsalád garázs store-ja és egyben nyári rezidenciája lehet...Muszlim anyu, hajózós apu és egymást elásó kedves kislányok. (btw, van ötlet arra, hogy miért élvezzük gyerekként a másik föld alá szorítását???)

Tyúkok és kakasok kerülnek elő a pálmafák alól; valahogy számomra életidegen, amiért csak a 80-as években tapétaként használt óriásplakátok fényképészeit hibáztathatom, hiszen ők titkolták el, hogy a kép jobb alsó sarkában baromfiudvar volt eredetileg, csak jobbnak látták retusálni.

A parton tenyérnyi kagylóhéjak hevernek, a keményvonalas stílusból, mert kb egy centi vastagságúak. Akár levest is tálalhatnék bennük a következő nálam főzésnél, de sajnos egynél több tutira nem fér majd bele a hazautazós bőröndbe, így maradnom kell az unalmas, tökéletesre formázott tányéroknál:( :p

Már indulni készülünk, amikor kiderül, hogy 1) nem fizettünk a parkolásért 2) a parkolódíjszedő házikó cápatanya ám, szóval kár lenne kihagyni, ha már épp erre járunk.

Az elkerített, nem túl nagy tengeri medencében 2 nagyobb, 2 kisebb cápa és egy hosszra rövidebb, ám de sokkal ducibb és lassabb tekintély tartózkodik. úgy tűnik ő uralja rendet. Etető kaját is kapunk, így növekszik az izgalom a monoton körbeúszásban, de csak 15-20 mp-re, addigra eltűnik a kaja és folytatják tovább az edzőköröket.

Innen nem messze, újabb víz alatti felfedezés következik. Itt találjuk a legváltozatosabb, legkülönlegesebb halakat és korallokat, amik meghatározhatatlan mélységben nőnek fel és alá, így gyakorta beleakadtam a kilógó részekbe. Az egyikben meg is kapaszkodnom picit, ami persze utólag nem tűnt jó ötletnek, tekintve, hogy 100 kicsi tű kezdte meg varrógépes munkáját a tenyeremen és az alkaromon. Nem elviselhetetlen, de ha már bepakoltam a kalciumot, akkor jobbnak látok egy fiolát feltörni. Közben Gabi látja el sebeit az elsősegélydobozomból, neki vágásai

vannak, egészen addig, amíg le nem telik a 10 perces hatóidő, utána neki is jönnek a tűk. Na kipakol 2 kalciumot vész esetére? :) persze, használja csak, én megyek még egy kört a hajó körül. Mire visszaérek, Gabi kezei vérben úsznak, csak 3 helyen vágta meg az ampulla kibontásával, így most arra megy a jód, a ragtapasz és a gyógyító napsugár.

A hazafele úton, megálltunk sztárfotókat készíteni a reggel óta felére csökkent mini szigeten. A népsűrűség igen magas errefelé, mert érkezett még egy európai csoport, így a szitu leginkább arra papírt mindig felére hajtó játékra emlékeztet:)

Ezután csendben csorogtunk a kikötő felé, sokkal nyugodtabb volt a tegner, mint a reggel. Érkezéskor szedelődcködik épp egy vicces halászhajó, ami óriási reflektorokkal világítja meg a környéket és mindenhonnal lelógó csápoló kis ördögöknek ad otthont:)

Kikötő, 5 óra, 2+1 sziget, 1 korallzátony, nevetés, kedvesség, élmény! na, így kell ezt csinálni!

visszasétálunk Joice házához és találgatjuk, hogy mi  is legyen. Napközben David kiderítette, hogy a vízen úszó komplexum elég költséges, ráadásul oda 8 körül el kellene indulni, így ez nem most lesz megvalósítva. Olcsó hely kellene, ahol kihúzzuk a holnapi hajóindulásig, de már sötét van, szombat, amikorra többszáz turista lepte el a várost. Micsoda meglepetés: Joice-nál belefutunk a német párba, ők itt alszanak holnapig, reggeli is jár a szálláshoz, megfontolandó, pont van szabad szobája. A kövezett tornácon teázunk mindannyian, oreo kekszet eszünk és a fiúk megrögzötten a kempingezést szervezik. Joice ebben is segít, mehetnek egy hotel tengerpartjára aludni, de persze úgy, hogy a cuccaikat nálunk hagynák és reggel nálunk tusolnak....azéért, így könnyű.

Mi Gabival Joice-t választjuk, nincs kedvünk még órákig kutakodni, éhesek és fáradtak vagyunk. Áthozzuk a táskáinkat a másik helyről és vacsorázni indulunk.

A korábban üres, gyerek focizástól hangos főtéren most kirakodó vásár (3-4 asztalka) és helyben sütő-főző kajások tömkelege van(6-7 motorbiciklis stand). Hal, hal hal! Juhúú, a sarki hely jó lesz, ott nagy a tömeg, biztos nem véletlenül. Csekkolom a kínálatot a halvacsorákon tanult elvek alapján, de talán jobb lenne csak csukott szemmel rábökni egy pikkelyesre. A szemük nem tiszta, az úszók sem az igaziak, nem vagyok benne biztos, hogy frissek, de jól átsütik, az majd fertőtleníti. Választunk, alkudunk, fizetünk, várunk. A nőőő tisztítj és készíti elő a halat, krémesíti kőlapon a szószt, mosogat, tálal, kiszolgál, míg a férfi, lazán belehelyezik a grillrácsba az állatot, sütöget, cigizik, csajokat bámul... vannak dolgok, amik mindenhol ugyanolyanok:)

10-15 perc múlva kapjuk a halat, ami nagyon nagyon finom! Bírhatóan csípős, nem émelygősen édes, jó! Német pár balról integet, ismeretlen lengyel lány jobbról támad Gabira az akcentusa alapján, így őt elvesztem, levegővétel nélkül halmozza a mássalhangzókat az idegennel, így hát figyelek.

A mosogatás vödrökben, hideg vízzel zajlik, ez mindenhol átlagos, a tűz itt is kókuszbélből táplálkozik, ami  sűrű füsttel tölti meg a környéket. A jeget egy nagy tömbböl vágják, általában ez a jele annak, ha csapvízből készült és forraltból, azok ugyanis előre formázott kis golyócskák. Közben a nénik újabb halkenős szószt készít, pontos mozdulatokkal töri össze az alapanyagokat a vulkáni kövön. Nem látok mindent, ezért odamegyek csekkolni az alapanyagokat, és a minimál indonéz nyelvtudásommal megbizonyosodni, hogy mi micsoda. Chili, persze, az kihagyhatatlan, fokhagyma, mogyoró, só és 2 tenyérnyi szójaszósz. Regisztrálva, otthoni kipróbálásra.

Keressük a fiainkat, de elveszek a tömegben, így a lengyel lánnyal ülünk be a nyugati étterembe, de már nem rendelünk semmit, csak ülünk a parton egy jó nagy fa hintaágban és beszélgetünk, kinek mi a dolga errefelé. A lány Jogjában dolgozik, egy hotelben, fél évet van itt és eddig, még élvezi, de azért neki is akad problémája bőven. Kb ugyanazok, mint nekünk: kaja, szállás, emberek. mi más? :P

A full lengyel periódusokban a leveleimet csekkolom, arra még épp jó az internet és így jobban tudom azt is leplezni, hogy leragadnak a szemeim. Ám a vodkabajnokok is fáradnak, induljunk hát haza, úgyis egy komppal megyünk holnap, lesz még idő traccsolni. Mire hazaértünk, nincs már Joice, így nem adhatjuk le a rendelést a holnapi reggelinkre (B and B), na mibe, hogy rizst kapunk?? :) a szobában irtózatos büdös van, a fiúk többnapos ruhái, cipői sorakoznak az ágyunk mellet.... átpakoljuk őket az ajtóhoz, remélve, hogy akkor kevésbé lesz zavaró, de azért nem olyan nagy az a szoba, hogy ez szignifikáns változást hozzon. Hálózsák ki, szem lecsuk és alvás.

Reggel hamar ébredek, élvezem, hogy még csend és hűvös van, így meg sem fordul a fejemben a visszaalvás lehetősége. Inkább kiülök a tornácra, vagy segítek Joice-nak, hallom, hogy sertepeltél valamit errefelé. Ám amikor kinyitom az ajtónk, ez a kép fogad:

tényleg???? ez a nagy kempingezés???? mosolygok, sőt nevetek, de egyben mérges is vagyok. nem voltak ám lovagok a fiúk, halványan megemlítettem, hogy talán beszállhatnának a mi költségeinkbe, ha már nálunk fürdenek, teáznak, cuccot tárolnak, de nem értették mire akarok kilyukadni. aztán most, hogy látom nálunk is alszanak...eléggé unfair-nek érzem a dolgot. Így én is tudok vadkempingezni.

Na elég a morgolódásból, kérdezem Joice-t mit segítsek neki. Semmit a kaja futárral jött dobozban, mindjárt szét is osztja, a teavíz meg forr, szóval csak 5 perc és kész a reggeli. Amíg várok, lesétálok a tengerhez, közel van, habár nem épp a legszebbik része. útközben mit találok??? egy tökéletes ingyenalvós helyet.... áááááááááááá nem  akarom látni, nem akarom látni!!!! :)

 Inkább vissza  a tornácra reggelizni. Doboz nyit és meglepetés! Nasi goreng (sült rizs) van reggelire, de legalább jó fajta! Finom, nem túl csípős, nem túl szójaszószos. Ébredeznek a többiek is, németék kávé cigi, a fiaink éjszaki élményeik megosztásával kezdik:

Egész jól elvoltak a parton, csak a szúnyogok zavarták őket, meg az az elhanyagolható körülmény, hogy hajnal 3-ra térdig voltak a tengerben :D:D:D Ekkor döntöttek az elvándorlás mellett, nem szálltak be ebbe a területfoglalós játékba, feltehetően úgyis a víz győzött volna.

Teát mindenki kap, így marasztalva a bevándorlókat is és eközben kerülnek elő az élettörténetek: A német lány 15 éve volt Indonéziában, akkor szeretett bele és most sikerült neki visszaérnie. Nagyon kedves, értelmes és jóhumorú teremtés és őt is érdeklik a gyógynövények. Joice, aki katolikus, a férje miatt váltott vallást, így most épp muszlim, de nem az elvakult fajta, úgy nagyvonalakban követi. Sajnos nem lehetett babájuk, így a férjével egymásban keresik a boldogságot a tengerrel és a bed and breakfast-al színesítve.

Megérkezik Jan is, aki a víz ellenére maradt a parton, mindig feljebb és feljebb húzódva az éjszaka folyamán. sokat nem aludt, de azt mondta élvezte a jó levegőt a bogarakat és a szúnyogokat.

Ervin is haverkodik, még 10 óra sincs és máris ledumált egy hajótúrát délutántól másnapig, valamilyen gyerektábor látogatással egybekötve, ahol egy angolórát fog tartani a kicsiknek. Így megy ez kérem vidéken:)

Mi a kompjegyek miatt kezdünk izgulni, mert a sziget tele van turistával, a gyors hajón végesek a jegyek, a jegyiroda meg persze megint zárva... Joice megit jófej, egy spanjával lefoglaltatja a helyeket, majd robogóval begyűjti a papíros részt és máris mienk egy egész sor az excecutive osztályon:)

kösziiiiiiiiiii!!!!! amit én egy budapestes hűtőmágnessel, a németek meg gyümölcsbábuval mondanak el.  A többieket nem érdekelte túlságosan ez a komolyabb emberség, ők talán ezt természetesnek veszik.

Időnk van még, ezért egy tegnap javasolt kilátót vadászunk, több-kevesebb sikerrel. David szerint csak fél óra séta, csak elfelejtette merre. A főtéren lyukadunk ki, ahol már legalább 3x jártunk, eddig mégsem tűnt fel a helyi, szabadtéri edzőterem, ami pontosan a nagy betonkukák mellé lett helyezve.

(kár, hogy csak karra gyúrnak, máskülönben talán bérletvásárló is lennék:) )

Itt a temető felé küldenek minket, onnan meg egy darab ösvény vezet felfelé, így azzal próbálkozunk. Tényleg nem is kellett sok, hamar megtaláljuk a műanyagszékes kis filagóriát, ahol napokat tudnék eltölteni azzal, hogy a messzeségbe révedek. Szerencsére nem sietünk, csak egy jegeskávé kellene a tökéletes boldogságomhoz, de így is jó, ülünk, bámulunk, beszélgetünk.

Aztán az utolsó kör városi séta után, elköszönünk Joicetól, a szigettől, a hétvégétől, a türkiztől, a többiektől.

A hajóút egy részét kint töltjük az orron kialakított kis teraszon a német párral. Élvezzük, hogy csak a kéket lehet látni minden irányban és amúgy meglepő, hogy ott az út kevésbé zajos, mint az utastérben. Engem is csak a tűző nap és a fáradtság utasít vissza a fapados (hangúlyozom, excecutive jegyünk van!) székekre. De  van filmvetítés angolul, mongolokról, majd ezután vonósnégyes koncertfelvétel a Royal Albert Hall-ból. Már épp meglátjuk a semarangi kikötőt és csomagolunk, amikor a 4 hegedűs a Dallas főcímdalát kezdi el játszani.... loooooool

Forgolódok jobbra-balra, hogy kivel mosolyoghatnék össze, de a sok megfáradt indonézt nem érdekli a gyerekkorom slágere, fogalmuk sincs miért vigyorgok, mint egy napközis. A megmentőm, a német lány épp ekkor  kászálódott be a 40x40cm-es kisajtón az orrból és ő is rákezd a csodálkozós röhögésre, amit a hajókürt szakít félbe.

Helló újból  bűz és  kosz. Helló Semarang... nem bántásból, de azért tanulhatnál valamit a környező szigetvilágtól...